A szomszéd ma reggel csúnyán nézett rám. – Valami baja lehet velem?
Tamás reggel óta nem válaszol a mailemre. – Talán nem is vagyok neki már olyan fontos.
A főnököm mérgesen pillantott rám a reggeli megbeszélésen. – Tuti ki akar rúgni.
Tipikus hétköznapi helyzetek ezek, amikor az embert kritizálják, agresszíven, vagy éppen dühösen viselkednek vele. Az ilyen szituációktól sokan nem tudnak szabadulni, szíven üti őket, mert magukra veszik – főleg akkor, ha az ilyen visszautasítás, a nemtörődömség olyan emberek irányából érkezik, akik a szűk környezetünkben vannak: kollégák, barátok. (Már gyermekkorban milyen fájdalmas a visszautasítás, egy kisember önértékelésében egy katasztrófával ér fel, ha például egy zsúrra csak őt nem hívják meg.)
Ez a fajta érzékenység felnőttkorban sem lesz más, de erőssége személyenként változik, szocializáció kérdése is, ki hogyan kezeli a feszültséget. Míg a skála egyik felén azok állnak, akik magasról tesznek az ilyen helyzetekre, addig a másik véglet a hiperérzékeny ember, aki állandó paranoid készenlétben áll és úgy érzi, mindenki őt támadja.
Az ilyen szenzitív ember rettentően bizonytalan önmagában, nem szereti, és nem tudja „átölelni magát”, igényli az állandó visszajelzést. Itt jön be a képbe többek között a Facebook: rengeteg ember, főleg fiatalok, a közösségi terekben keresik az igazolást, ahol a többiek, az ismerősök, a barátok gombnyomással jutalmaznak – minden egyes Like egy szeretetcseppecske. Az egész az elismerésre megy ki, feltöltök valamit, hogy a többiek aztán bíráljanak. Ahelyett, hogy az ember arra a néhány emberre koncentrálna, aki tényleg számít, aki tényleg barát, felületes ismerősök százaitól, ezreitől várja a megerősítést arról, hogy népszerű, szerethető, hogy mit csináljon, és jól csinálja-e azt, amit csinál.
Az ilyen ember önmegvalósítás terén sok mindent felad – például csak azért megy munkába, hogy csináljon valamit, nem tud, nem mer dönteni, kilépni a biztosból. Lehet, hogy jó a munkaközösség, ahol dolgozik, de legbelül mások a vágyai.
Olvastam egy orvosról, akit Nobel-díjjal tüntettek ki. Az újságírók megkérdezték tőle: Hogy érzi magát? Boldog? Mire a férfi csak annyit válaszolt, dehogy boldog ő, valójában mindig is táncos szeretett volna lenni. A legtöbb ember tudja, hogy mit szeretne, de mégis ott a megfelelési kényszer – na meg persze az anyagiak, amik visszatartják. Kinek akarunk megfelelni? Legtöbbször a szüleinknek, rajtuk kívül meg mindenkinek. Mert nem bízunk önmagunkban. Mert nincs meg a belső stabilitás.
Hogy vehetjük fel a kesztyűt a túlérzékeny énünkkel? Érdemes mindig tudatosítani, nem dől össze a világ, ha vannak körülöttünk olyan emberek, akik nem szeretnek minket, sőt van, hogy utálnak, ezen változtatni úgyse nagyon lehet. Az élet része az is, hogy az emberek olykor kritikusak és kemények. Azt is érdemes végiggondolni, hogy egy-egy rossz élménynek nem feltétlenül mi vagyunk az okozói. De ami a legfontosabb: azon emberek visszajelzéseire támaszkodjunk, akik valóban számítanak.
 “Szakítanom kéne a pasimmal, de mindig csak tologatom, nincs szívem kirúgni, elég a baja így is. Most vesztette el a munkáját, beteg az apukája, nincs pénze és lúzernek érzi magát… Nem rúghatok bele még én is.” – Ossz meg velünk Te is egy titkot a Nők Lapja Café titokfalán, a Megsúgom oldalon – nem kell regisztrálnod, anonim üzenhetsz. Kattints ide! |
