Nyolc évvel ezelőtti önmagához képest miben látja a legnagyobb változást?
Akkoriban egy dühös erő voltam, most pedig koncentráltan tudom használni az erőmet, ha kell, vagy nem használni, ha nem kell. Úgy is fogalmazhatok, hogy most béke van bennem.
Mire és miért volt akkoriban dühös?
Már látom, hogy magamra, mert nem tudtam a megoldásokat, s ezért azt kezdtem el használni, ami kéznél volt. A nyers erő pedig ahhoz volt elég, hogy „vak tyúk is talál szemet” alapon belekapjak valamibe, ami elkezdett működni, de ez nem volt huzamos és stabil. Aztán kétségbeestem, hogy mitől működik egy ideig, és utána miért nem. Akkoriban nem láttam a problémák gyökereit. Aztán, ahogy múlt az idő, az átélt kríziseknek köszönhetően a belső folyamatok kezdtek a helyükre kerülni, és szép lassan átjárt a belső nyugalom. Észrevettem, hogy egyre többet mosolygok. Úgy érzem, az életem összes epizódja fontos volt, kellett a fejlődésemhez, és nem bánok semmit. Megtanultam megélni azt, ami van, a pillanatot, és nem bánkódni azon, ami esetleg lehetne. Már nem keresem állandóan a miérteket.
A kezelési módszerei is megváltoztak?
Nem, azok alapvetően nem változtak. A mai napig úgy tartom, senkinek az életét nem tudom megoldani helyette, és nem is ez a feladatom. Maximum javaslatokat tehetek neki. Az viszont már az én felelősségem, hogy a segítői jelenlétem őszinte legyen, és ne mismásolás. Megmaradtam tehát az őszinte ajánlattételnél. Abban hiszek, hogy én eszköz vagyok a másik kezében, és ő ezt saját döntése alapján használhatja, vagy nem. Sokat tanultam a dalai lámától is, aki szerint a nyugati orvoslásnak az egyik legnagyobb hibája, hogy mindig mindent meg akar magyarázni. Ezzel szemben a keleti ember elfogadja a dolgok történését, akkor is, ha nem tudja az okát. Most már én is el tudom fogadni, ha valaminek nem tudom az okát. Azelőtt erre nem voltam képes.
„Mindenki annyi tiszteletet és megbecsülést kap a másiktól, amennyire önmagát tiszteli.”
Ma hogyan gondolkodik a függőségről?
11 évvel ezelőtt létrehoztam egy alapítványt olyan drogosoknak, akik szerettek volna visszatalálni a társadalomba. Azóta rájöttem, hogy a függőség szélesebb spektrummal bír – gondoljunk csak a munkától, az evéstől, vagy épp a párkapcsolatunktól való függésre! Most már látom, hogy a félelmeinktől függünk a leginkább, és ez minden embert érint. Nagymértékben befolyásolja az életünket, ha hagyjuk ezeket elhatalmasodni: megszűnik a mosoly az arcunkról, és egyre görcsösebbé válunk. A szenvedélybetegség, a különböző szerek használata mindig egyfajta kompenzációt jelent, ami az illetőnek az önmagával szembeni valódi konfliktusait elfedi. Olyan, mint egy illuzionisztikus vakolat. Rövid távon örömnek látszik, de soha nem lehet birtokolni, és hosszú távon borzasztó fájdalommal jár. Ha pedig leomlik a „vakolat”, akkor jön a zord valóság, amit az ember nem akar feldolgozni: pl. az apjával való viszonyát vagy az önmagával szembeni bizonytalanságát. Nem a pia vagy a szer letétele a nehéz, még csak nem is a megvonási tünetek. Legtöbbször akkor ijednek meg az emberek, amikor rájönnek, hogy a változás nem arról szól, hogy abbahagyja a piálást vagy a drogozást, hanem ami utána jön: a családi viszonyok tisztázása, a hétköznapi élet. És ez egy iszonyú hosszú és nehéz folyamat. A társadalomban nem a szerektől való függőség a legnagyobb probléma, hanem az önbizalomhiány. Mindenki annyi tiszteletet és megbecsülést kap a másiktól, amennyire önmagát tiszteli. Aki mások elvárásainak próbál megfelelni, folyamatos kudarcok érik. Aki azonban képes elfogadni magát, abban béke van, nincs rákényszerülve, hogy bármivel is kompenzáljon.
Milyennek látja a mai droghelyzetet?
Sajnos egyre több tinédzser használ drogokat, és ennek a problémának a hátterében elsősorban az áll, hogy nagyon kevés a hitelesfelnőtt-minta, a ténylegesen érett szülő.
Mit tanácsol azoknak a szülőknek, akik érintettek ebben a problémában?
Vegyék a fáradságot, és olvassanak utána, hogy a különböző drogok használatának milyen tünetei vannak. Ha nincsenek ezzel tisztában, nem fogják felismerni, ha a gyerekük droghoz nyúlt. Aztán keressenek fel egy olyan csoportot – például a Magadért Alapítványt vagy a Narcotics Anonymous egyik csoportját –, ahol azokkal a szülőkkel találkozhatnak, akik ezt a problémát már megoldották. Ezek hozzásegíthetik őket ahhoz, hogy felismerjék, ki merjék mondani, hogy következetlenek voltak, és a nevelés során hány kiskaput hagytak nyitva. Ha önmagukat nem változtatják meg, nem ismerik fel a konfliktusaikat, akkor a gyermeküknek sem tudnak segíteni. Aztán engedjék el azt az elvárást, hogy a gyermek egy angyal, és fogadják el, hogy ő is emberből van.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
A tartalomból:
Barátság extrákkal – Szex szerelem nélkül
Mit árul el a szemünk?
Veszedelmes viszonyok – avagy a férfi-nő barátság kockázatai
Buddha és a szerelem – Beszélgetés Ole Nydahl lámával a boldogságról
Mitől vonzó a férfi és mitől a nő?
Hosszú és boldog párkapcsolat?
Amikor nem jön össze a baba…
Csak szex és más semmi
Ha előfizetnél a magazinra, itt és most megteheted!
