 |
| „Nem kellek senkinek! STOP! STOP! STOP! Ez csak egy átmeneti gondolati kisiklás. Igenis méltó vagyok egy társra! Punktum!” |
Képzeld el azt az élethelyzetet, amikor ülsz a folyóparton, hallgatod a víz zubogását, majd a távolban beindítanak egy fűnyírót. Ha feltételezzük, hogy mindkét hangforrás decibelben ugyanakkora, vajon a figyelmet melyik köti le jobban? Szinte nem is kérdés: persze hogy a fűnyíró.
De vajon miért lehetséges az, hogy az agyat az idegesítőbb hangforrás „köti le”, s miért nem az, ami kellemes és pozitív? A válasz egyszerű és logikus: az embert – és az állatokat – úgy alkotta meg a természet, hogy a veszélyforrásokat észlelje, kiszűrje. Az agy az evolúció során nem változott, a potenciális veszélyforrások, „csapdák” esetén riaszt. Persze ebbe nem kell belenyugodni, egész egyszerűen csak nem kell mindig mindent elhinni, amit az agyunk üzen.
Már önmagában a tudás, hogy a figyelem a negatív irányba húz, sokat segít, hogy felvegyük a kesztyűt, gondolatainkat a fűnyíróról a folyó zúgásához vezényeljük vissza. A felismerés már önmagában nagyon fontos, annak tudatosítása, hogy az agy így működik, a rögzült és negatív gondolati spirálból úgy lehet kimenekülni, ha adott pillanatban – amikor például a jövőn, a múlton vagy önmagunkon rágódunk – tudatosítjuk, hogy ez ebből a gondolati ördögi körből ki lehet, és ki kell törni; ehhez pedig nem kell más, csak egy tudatos és pozitív gondolati elterelés, és egy STOP! a negatív gondolatoknak. Aki hosszú távon folyamatosan és tudatosan kizökkenti magát e negatív sodrásból, annak memóriája ezt a szokást átveszi, s a pozitív gondolatoké lesz az irányítás. Még csak hinni sem kell benne, bőven elég csinálni.
