| „Össze szeretnék költözni a barátommal. Két éve élünk együtt, de az a probléma, hogy egy olyan lakásban, amit a szüleim vettek nekem. Az anyám viszont ellenzi a kapcsolatunkat, utálja a barátomat. Emiatt megtiltotta, hogy odavigyem a lakásba, és az érzelmi zsarolás minden trükkjét beveti, hogy meggyőzzön. Utálom, hogy már 29 éves vagyok, de az anyám ilyen szinten bele próbál avatkozni az életembe. Ő mindig jobban tudja nálam, hogy mi a jó nekem, pedig fogalma sincsen a mai világról. Ha pedig valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné, akkor rögtön önző vagyok, hálátlan, és nem szeretem, pedig ő csak jót akar és a szívét is kiteszi” – írja egy olvasónk az NLCafé titokfalán, a Megsúgom oldalon. |
Általános jelenség, hogy 30-40 éves meglett, felnőtt emberek hadilábon állnak a szüleikkel. Az ok? A szülők a „Csak jót akarok!” jelmondat alatt beleszólnak a „gyerek” életébe: lelkileg zsarolnak, nyomást gyakorolnak, akaratoskodnak. Ez persze örökös és végeérhetetlen vitákat szül, a konfliktusok állandósulnak, a gyerek egyre ritkábban megy haza, és sorolhatnánk. Gondolom, sokan tudják, miről szól ez.
Nagyon sok szülő belecsúszik abba a hibába, hogy a gyermek leválása után képtelen a saját életét élni. Egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel az új szituációval. Fél tőle. Be van szarva, hogy mi lesz. Hány olyan nő van, aki inkább vállalja, hogy szül még egy gyereket, inkább a jól ismert, de gyakran unalmas élethelyzetet választja, csak mert az a biztos. Valahogy így gondolkodik az a szülő is, aki ahelyett, hogy kihasználná, hogy nem kell a gyereket pesztrálni a nap 24 órájában, továbbra is gyermeke életére koncentrál, mindent tudni akar, mindent tudni vél. (Az élet azonban olyan, hogy menthetetlenül beüt valami, valami, ami kiüti ebből az élethelyzetből az embert.)
Ilyen élethelyzetekben az ember jellemzően a szülőt vádolja. De most fordítsunk egyet a történeten! Mi lenne akkor, ha a gyerek – aki ugye már javában felnőtt – megtanul nemet mondani? És itt most nem ordibálásra, meddő vitákra gondolok, hanem a higgadt tárgyalásra. Például így: „Emlékszel anya, amikor tegnap számon kértél, felelősségre vontál, hogy ezt és ezt miért úgy és miért nem így tettem? Jó okom volt rá, hogy úgy cselekedtem. Így tudtam megoldani ezt a helyzetet. De ha te engem számon kérsz, akkor úgy érzem magam, mint egy gyerek, akinek meg kell mondani, hogy mi a helyes. Nem vagyok tehetetlen gyerek, felnőtt vagyok, és nem szeretném, ha megmondanád, mit kellett volna csinálnom.”
Miért jobb ez a megoldás? Mert a szülő személyiségszerkezete merev, megváltoztatni már nem nagyon lehet, de ha az embernek felajánlanak két opciót, tudni fog választani: „Ha továbbra is beleszólsz az életembe, kéthavonta fogok hazajönni, ha engeded, hogy magam fizessem meg a tanulópénzt, akkor gyakrabban fogsz látni!”
