Kedves Kitti!
Többévnyi próbálkozás után sem sikerült teherbe esnem. Ezt követte számos orvos és vizsgálat, míg végül kilyukadtunk a Kaáli Intézetnél. Itt kiderült, hogy a férjemnek zéró sperma volt a mintájában. Hosszas beszélgetések után a spermadonor mellett döntöttünk. Azt kell hogy mondjam, egyikünk sem bánta meg. Azóta megszülettek az ikreink. Nagy boldogság! A kérdés csak az, hogy a fogantatásuk részleteit mikor és hogyan osszuk meg velük. Férjemmel úgy gondoljuk, hogy ezt jobb előbb, mint utóbb közölni velük, már csak azért is, nehogy egy családi elszólásból kelljen megtudniuk… Viszont kiskorban hogyan magyarázom el ezt nekik? És ha megtudják, miként fogják azt a kérdést kezelni, hogy te Apára vagy Anyára hasonlítasz? Tanácsát előre is köszönöm. Üdvözlettel: Betti
Válaszol: dr. Almási Kitti
Kedves Betti!
Először is fontos, hogy a nagy öröm mellett feldolgozzátok az elmúlt időszakot, hiszen a gyermekek is akkor boldogok, ha a szüleik harmóniában vannak magukkal és egymással. Az említett többéves próbálkozás tapasztalatom szerint rendkívül megterhelő a párok számára. Neked is helyre kell tenned magadban, hogy nem a párodtól születtek a gyermekeitek, és nem egy romantikus együttléthez köthető a fogantatásuk. A férjednek ez a folyamat még bonyolultabb. A nemzőképesség hiánya súlyos önértékelési gondokat szokott okozni, és ez nem szűnik meg a gyermekek születése után sem. Sőt bizonyos mértékben fel is erősödhet, hiszen amíg a gyermekvállalásért küzdöttetek, lekötött titeket a sok tennivaló és izgalom, ami ehhez a folyamathoz társult. Viszont amikor már megoldódik egy probléma, előtérbe kerülhet egy addig háttérbe tolt fájdalom. A párodnak fel kell dolgoznia azt a veszteséget, hogy nem ő lehetett a gyermekeitek édesapja, és ebben az elengedésben segíteni kell őt. A férfiak egyébként is nehezebben fogalmazzák meg érzéseiket, és sokszor nem engedik meg maguknak, hogy megéljék azokat. Ha te ebben mellette tudsz állni, az nagyon sokat számít. Éppen ehhez köthető az a probléma is, hogy a gyermekeitek nem az édesapjukra fognak ütni a külsejüket tekintve – hacsak nem ennyire szerencsések. A környezet pedig gyakran érdeklődik majd erről, aminek kapcsán már korán felmerülhet a gyermek származásának kérdése. A szakmai állásfoglalás szerint óvodáskor végéig érdemes származási szülőkkel kapcsolatos tényeket elmondani nekik, különben hosszú távon a titok és feszültség szorongást szülhet benne. (Van olyan szemlélet is, miszerint csak érettebb korban szabad ráterhelni a történetét, és sokszor lehet látni, hogy valóban akkor mondják el neki, amikor serdülőkorában önmagát keresi. Mivel ez egyébként is egy nehéz és szorongásokkal teli időszak, én az előbbivel értek egyet.) A picik számára fontos, hogy kiktől lettek és hogyan, kérdezgetik is erről a szülőket. Az ő szintjükhöz igazodva, egyszerűen kell megfogalmazni azt a tényt, hogy a fogantatás mozzanatához kellett egy külső dolog is. Ám ennél jóval fontosabb hangsúlyozni számukra, hogy a fogantatásuk pillanatától az apukájuk van velük, várt rájuk veled együtt, és szereti őket teljes értékű apaként. Később igény támadhat bennük arra, hogy megkeressék a genetikai édesapjukat (mint ahogy ez számos európai országban szokás). Azt gondolom azonban leveled alapján, hogy szerető és gondos szülők vagytok, akik ebben a folyamatban is megértéssel tudjátok majd segíteni a gyermekeiteket.
Az olvasói kérdés és a szakértői válasz a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:
- A drogról tabuk nélkül – Szabó Győzővel és Csernus Imrével
- Így kezeld a kamaszt! Interjú Tari Annamáriával és Vekerdy Tamással
- Az eltűnt szex nyomában – Van visszaút, ha elmúlik a vágy?
- EQ – A 21. század legfontosabb képessége
- Példamutató nagymamák
Ha előfizetnél a magazinra, itt megteheted!
