Nagyszerű élményben volt részem: Dead Can Dance-koncerten voltam. Több mint tizenöt éve kattantam rá erre a mágikus-gyönyörűséges zenét játszó csapatra, most először hallottam őket élőben. Tele volt az Aréna, azt is mondhatom, erre a két órára templommá változott. Felemelő volt megérezni, az emberek mennyire ki vannak éhezve a zenén keresztül is a lelki táplálékra. A másfél órás koncert úgy elszaladt, hogy azt érezte az ember, épp csak egy kis ízelítőt kapott abból, amire szüksége van, épphogy csak megmerítkezett benne. Elementáris visszataps volt, muszáj volt még kapni belőlük. Két számmal jöttek vissza. Újabb visszataps, már-már tomboló erejű. (Azta, ilyenkor lehet megérezni a tömeg erejét!) Megható a szembesülés ezzel az elsöprő erejű igénnyel, amit a közönség kifejezett. Újabb két szám, majd újabb dübörgő-éhes visszataps, nem gondoltam volna, hogy még egyszer visszajönnek. Már „csak” egy számmal, aminek a végén az énekesnő annyit mondott: „I love you”, és a háttérben fényből kirajzolódott egy napszimbólum. Itt már lehetett tudni, hogy ez tényleg a vége.
A hangok, a harmóniák csak eszközök a zenében, valójában mindig (persze, mint mindenben) az energia a lényeg. Milyen energia tud lejönni a zenészen keresztül? Mennél nagyobb egy zenészben az alázat, annál inkább csatornává válhat, az energia csatornájává. A tegnapi koncert ilyen volt. A csapat minden tagja eggyé vált, ők voltak maguk az alázat, és az erő tiszta közvetítői. „Csak” átadták magukat, nem volt benne semmi akarás. Nem volt benne egó. „Csak” tették a dolgukat végtelen alázattal.
De vajon amikor 1981-ben Ausztráliában megalakult a zenekar, akkor sem hajtotta őket az egó? Mert valahonnan el kell indulni: az ember meg akarja mutatni, amit tud. Erről eszembe jutott egy elképesztően tehetséges középkorú festőművész barátom, akinek még soha nem volt kiállítása. Őt valahogy csak a kép létrejötte érdekli, a megmutatás már nem ambicionálja. Egyszer megpróbáltam összehozni egy galeristával, a tíz napja megbeszélt találkozó előtt 2 órával közölte, ő nem ér rá, bevállalt egy munkát. Legfeljebb fél órára tud odaszaladni. Nála sem dolgozott az egó, nem akarta megmutatni magát, nem motiválta a siker, hogy majd büszke lesz a képeire. (Persze ez egy másik aspektusa az egónak.) Hogy vajon mennyire dolga neki, hogy megmutassa az alkotásait másoknak, nem hiszem, hogy joga lenne bárkinek is megmondani. (Egyébként meg nem is kért fel, hogy legyek a menedzsere.) Bár én azt gondolom, hogy ha valaki valamiben kiemelkedő tehetséget kap, olyat, amivel másoknak örömöt, fényt hoz az életébe, akkor azt át KELL adni. (És itt a kell szóval óvatosan bánnék…) Szóval nincs baj az egóval, az egónak lennie kell. Szokták mondani: okosan kell használni, a szolgálatunkba kell állítani. Érdemes tudni, hogy mikor és hogyan lehet kikapcsolni. Épp úgy tud az utunkba állni, mint ahogy előre vinni.
Amikor már ott van az adott helyzetben az ember, amire felkészült, amit várt, akkor érdemes kikapcsolni, és csak tenni, amit kell, és hagyni, hogy legyen, aminek lennie kell.
Sok nagy egójú exhibicionistánál azt láttam, látom, hogy ott működik bennük a sérült gyerek, aki az első években nem kapott elég figyelmet, és őt akarják a sikerrel, figyelemmel táplálni. Ha ehhez tehetség is adódik, ez lehet hajtóerő. Végül is egyszer mindennek vége van. Ha valakit folyamatosan táplálnak, egyszer jóllakik. Magam is megtapasztaltam: a siker egy idő után természetes, sőt: unalmas. Nincs szaga, íze, az érintés pedig sokszor tolakodó. Jól lett lakatva az egó. Lehet szintet lépni. Lehet „csak” csatornává válni, az önkifejezni akarás után jöhet a szolgálat. De amíg az ember eljut oda, hogy erre képes legyen, rengeteg gyakorlásnak kell a háta mögött lennie. Az pedig nem megy akarat nélkül. Ahhoz kell egy folyamatos belső motiváció, egy megmutatni vágyódás. És amikor már van az adott dologban elég szufla, elég sok belerakott erő, akkor az élet hozzásegíti az embert, hogy megmutatódjon a tudása, pontosabban a tudása által behívott erő. Divatos kifejezéssel azt is mondhatom, hogy „leképezi” a sors (nevezzük most így), hogy megvalósuljon az a dolog (koncert, kiállítás, projekt…). Tehát akkor nem is kell akarni, csak tenni? Akkor lehet hogy mégis a festőművész barátomnak van igaza?
Nyár végén eldöntöttem, hogy októbertől elkezdem visszarakni az erőmet a zenélésbe, nagyon hiányzik. Úgyhogy nem is lepett meg, amikor pár hete felkértek, hogy az előadásom után koncertet is adjak. Ez most akkor egóból jött? Persze itt felmerül, hogy mit is ért egó alatt az ember. A pszichológia erre határozott választ ad. Freud kidolgozta a szemelyiség strukturális modelljét is. Úgy vélte, hogy a személyiség három összetevőből áll, amelyek kölcsönhatása eredményezi a komplex emberi viselkedést. Ezek az ösztön (id), az egó és a szuperegó (a kontrolláló felettes én, aki meg akar felelni). Freud szerint az ösztön és a felettes én között van az egó, aki mint egy döntőbíró, az élet milliónyi helyzetében dönt. Mondjuk ő totálisan kihagyta az intuíciót ebből a rendszerből, de most hagyjuk a felfogás hiányosságait, hibáit, nézzük meg, ő mit üzen ezzel az elmélettel. Azt, hogy kell használnom az egómat a realitásban való jelenléthez.
Ja, amíg elvisz egy pontig. Jelen esetben a színpadig. Aztán jöhet az egó nélküli állapot. A tiszta jelenlét. A flow-ban, áramlásban levés.
Amikor „csak” van az ember.
Hogyan legyünk még inkább otthon a világban?
„Legtöbbször az hagyja el a másikat, aki a fájdalmakat okozta”
