Újságcikket írok. Ülök a gép előtt, és hagyom, hogy szaladjanak a gondolataim. Lassan eljutok a legfontosabb kérdéshez: kit szólaltassak meg a témában. Neveket pörgetek. Közeli, távoli ismerősök, szomszédok, rokonok, barátok jelennek meg a képzeletemben, aztán döntök. Egy-két telefon, e-mail, és indulhat is az interjúzás.
Lépj be a szívességbankba!
Minden a kapcsolatokon múlik. A szakmám is olyan, hogy kizárólag ajánlás útján lehet bejutni. De ez csak az első lépcső, a munkám sikeréhez egy kiterjedt ismeretségi hálót kell folyamatosan mozgósítanom. Tudom, kik dolgoznak más szerkesztőségekben, napi szinten beszélek a sajtóügynökségek képviselőivel, reklámszakemberekkel, kulturális referensekkel, és gyűjtöm az információkat. Ebből születnek aztán a cikkek, én pedig ebből élek. A nap huszonnégy – de legalábbis tizenkét – órájában dolgozom, mindig nyitva tartom a szemem és a fülem. Minden hírmorzsa jól jöhet, és mindegy, hogy ezt a játszótéren egy anyukától hallom, vagy a büfében az egyik munkatársamtól. Soha nem lehet tudni, mikor mire vagy kire lesz szükségem. A zeneiskolába például úgy került be a lányom, hogy az ismerős ismerőse odaszólt telefonon, és lám, másnap már akadt is egy szabad hely. Az eltört telefonomat a bébiszitterünk férje vitte el a barátjához, és a szakszervizhez képest fél áron megjavították. De kapcsolatok útján találtam rá a kerületi futóklubra is. Olyan ez, mint egy folytonos piactér. Adjuk-kapjuk az ismerőst, az információt, van, amit továbbküldünk, és van, amit megtartunk. Kőkeményen befektetünk. Ha megkérnek például az óvónők, hogy írjak a rendezvényükről a kerületi lapba, azonnal megteszem. Már régóta tudom, hogy a szívességbank igenis létezik. Legközelebb én kérek. Ha nem tőlük, mástól. Így kapom vissza a kapcsolatokba áldozott munkát.
Hosszú távú befektetés
„Kutatásaink során kiderült, hogy az ügyintézésekhez az elmúlt egy évtizedben dupla annyian vettek igénybe személyes (rokoni vagy baráti) ismeretségeket, mint az azt megelőző években – mondja Dávid Beáta szociológus. – A felmérés arra is rávilágít, hogy a fiatal, magas iskolai végzettségű, városokban élő emberek nagyobb kapcsolati tőkével rendelkeznek. Minél tovább jár valaki oktatási intézménybe, annál több ismeretségre tud szert tenni. A nagyobb településeken több lehetőség adódik kapcsolatok bővítésére, már csak a lakosság száma és sűrűsége miatt is, valamint a sok rendezvény szintén kiváló alkalom erre. De a jó kommunikációs készség elengedhetetlen feltétel az ismerősök toborzásához. Szerencsére ez tanulható és fejleszthető. Mindemellett fontos a hozzáállás is. Érdemes végiggondolni, tudatában vagyunk-e annak, hogy mennyire jelentősek a barátaink, ismerőseink, és képesek vagyunk-e energiát fektetni a kapcsolatok építésébe. Mert sokan ezen buknak el. Ez ugyanis nem úgy működik, hogy segítek valakinek, és azon nyomban jön a viszonzás. Lehet, hogy nem is attól kapok majd támogatást, akitől várom, hanem a hálón belül valaki mástól. Akár évek is eltelhetnek, mire megtérül a befektetett energia.”
| Bővítsd a hálózatod! Szociológusok vizsgálták, hogy fejvadászcégeken, karrierexpón, hivatalos intézményeken vagy személyes kapcsolatokon keresztül lehet-e könnyebben állást találni. Kiderült, hogy ötből négy esetben az ismerősök segítsége a leghatékonyabb. „Általában a laza kapcsolataink vezetnek az új munkához – mondja Orosz Györgyi kommunikációs és networking-tanácsadó. – Hiszen akik kevesebbet tudnak rólunk, mint a barátaink, azok szabadabbra engedik a fantáziájukat, ezért a jelenlegin kívül más munkakör kapcsán is eszükbe juthatunk. Ám nem szabad elfelejteni, hogy ezek az ismeretségek nem működnek érdekből, direkt módon, elvárásokra és hazugságra alapozva.” |
A bizalom kiépítése
Ma már köztudott, hogy egy-egy pozíciót az esetek több mint 80 százalékában ismerősök közreműködésével töltenek be. Mogyorós Attila projektigazgató szerint ajánlások útján lehet a legjobb alkalmazottakat megtalálni. „Napi szinten interjúztatok, és megdöbbenve tapasztalom, hogy hányan állítanak valótlanságokat az önéletrajzukban. Beírnak nem létező szakmai tapasztalatot, külföldi gyakorlatot, bízva abban, hogy soha nem derül fény az igazságra. Egyszer például azt vettem észre, hogy az egyik barátom projektjét tüntette fel egy pályázó a saját munkájaként. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy csak akkor kaphat tőlem bárki pozíciót, ha előtte leinformálom. Ez pedig viszonylag egyszerű a mai világban. Elég egy telefon vagy egy e-mail, és máris képben vagyok az illetőről. De hetente hívnak más vezetők is, akik az állásajánlatukra jelentkezőkről érdeklődnek nálam. Ez az egész a kölcsönös bizalmon alapul, amit az évek során sok közös munkával alakítottam ki. Akkor még csak sejtettem, de ma már tudom, mekkora kincs ez a kapcsolati tőke a hivatásomban – ráadásul a magánéletemben is kamatoztathatom.”
 Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg. A tartalomból:
Ha előfizetnél a magazinra, itt megteheted! |
