Akár szétköltöznek a családtagok, akár össze, többnyire felkeresnek egy ingatlanközvetítőt. Úgyhogy – bár elsősorban az ingatlanszakma szempontjából figyeli a dolgokat – egy közvetítő szakember sokat tud arról, kik és miért választják az együtt-, vagy éppen a különélést. Sőt tulajdonképpen a családi szálak ide-oda fonódása mozgatja leginkább az ingatlanpiacot – tudtuk meg Lelkes Csillától, a Dominium Ingatlaniroda vezetőjétől.
„Amikor valaki önálló életet kezd, akkor a következő tíz évben általában »terjeszkedik«, vagyis arra törekszik, hogy saját lakása legyen, majd nagyobb lakása, majd háza, lehetőleg több szobával, ahol akár a gyerekei is családot alapíthatnak, ha felnőnek. Ehhez képest a gyerekek szinte soha nem akarnak a szüleikkel lakni, amint párra találtak, többnyire igyekeznek önállósodni. Ilyenkor aztán minket hívnak…”
Együtt vagy külön?
Csillának személyes tapasztalata is van a folyamatról, hiszen vele épp ez történt. Hiába építettek nagy családi házat, a ma már húszéves fia inkább beköltözött a városba, az egyetem közelébe, hogy a szülei helyett a barátaival lakjon. „Az ilyesmi elég kemény, főleg ha csak egy gyerek van – mondja Csilla –, de mostanra megszoktam, sőt már az előnyeit is tudom élvezni. Nem mosok-főzök annyit, tény, hogy kényelmesebb lett az életem. Lehet, hogy van, aki emiatt nem tart jó anyának, de el kell engedni a gyerekeket, hiszen annak idején én is menni akartam.”
Csilla ma már nem hisz abban, hogy van, aki önszántából választja az együtt lakást, a szükség viszont sokakat összeköltöztet. A nyolcvanas években még a belvárosi nagypolgári lakásokban is jellemző volt az ilyen „családi társbérlet”, de ma a legtöbb együtt lakó nagycsalád az agglomerációban és vidéken él. „Ez a mostani gazdasági helyzetben egyre jellemzőbb. A felnőttek sokszor nyugdíjas szüleiket, nagyszüleiket veszik magukhoz, akár azért, mert a hitelek miatt kell eladni az egyik lakást, akár azért, mert még egy jövedelemre szükség van. Máskor pedig egyszerűen nincs hova menniük a fiataloknak. Elég sok szenvedés van belőle és vita, általában a fiatalok viselik rosszabbul. Évtizedekkel ezelőtt, amikor nehezebb volt lakáshoz jutni, az emberek jobban elviselték ezt a helyzetet. Pedig sok az előnye is: például gyerekvállalásnál igazán közel a segítség. Az én életemben is volt olyan időszak, hogy anyukám nálunk lakott, nem akartam, hogy egyedül legyen. Külön emeleten élt, nem zavartuk egymást, és tudott vigyázni bármikor az unokára. Úgyhogy működhet ez is, de tény, hogy négy-öt fős családnál már kell hozzá vagy 100 négyzetméter, és lehetőleg két fürdőszoba.”
Legyen meg az intim szféra
Haiman Éva életvezetési tanácsadó is úgy látja, ritka az, hogy valaki kimondottan azt szereti, ha a generációk együtt maradnak: egy nagy házban él nagyszülő, szülő, unoka. És bár ismert a „mamahotel” jelensége, amikor a fiatal felnőttnek nem akaródzik elhagyni a kényelmes szülői házat, Haiman Éva szerint ilyenkor is a kényszer, csak éppen belső kényszer a mozgatórugó. „Egyfajta tehetetlenségi érzés munkál abban, aki nem akar felnőni, kerüli a felelősséget.”
Bármi okból kell is együtt élni a különböző korúaknak, nem törvényszerű, hogy az együttélés konfliktusosabb legyen, mint bármelyik másik családban. De ehhez néhány dologra érdemes odafigyelni, hiszen ez a helyzet az átlagosnál több türelmet igényel – mégpedig általában az egyik féltől. „Valaki mindig többet tolerál, ahogyan a párkapcsolatban is – véli Haiman Éva –, de az fontos, hogy ez ne jelentsen minden határon túli megalkuvást. Egy ilyen együttélésnél még fontosabb, hogy kitűzzük a határokat, megbeszéljük, kinek mi fontos, ki mit vállal. Ezt többször is meg kell tenni, hiszen folyamatosan változunk, és mást várunk el egy gyerektől és mást egy tinédzsertől, mások az energiáink, ha van munkahelyünk, vagy ha nincs…”
Az együttélés nem való mindenkinek, az intim szféra mérete egyéni. És bár a különlét lehet kényelmes, olykor túl kényelmes is, hiszen így az embereknek nem kell feltétlenül megoldaniuk a konfliktusokat, ha viszont egy térben élnek, rákényszerülnek, úgyhogy ez erősíti a toleranciát; ez pedig lehetőség a személyiségfejlődésre. Emellett viszont elsődleges, hogy mind térben, mind időben legyen mindenkinek saját tere, ahol és amikor ha akar, teljesen egyedül lehet. Ezt persze nem mindenhol lehet megvalósítani, de ha ez nem adott, akkor lényegesen nehezebb a közös élet. Legalább törekedjenek az együtt lakók arra, hogy ne mindig ugyanaz menjen el otthonról, ha egyikük magában akar maradni.
10 négyzetméter per fő
Hiába törekedne erre Ignác családja, hiszen ők tizenhárman élnek egy Pest környéki családi házban. Állandó jelleggel három generáció lakik itt, de gyakran négy, hiszen sokszor vigyáznak az unokákra. A házaspár nyolc gyermekével és a nyolcvankilenc éves nagymamával lakik együtt – mégis mindenkinek van külön kis zuga.
„Négy éve, egy műtét után vettük magunkhoz anyósomat, és semmivel sem több a probléma nálunk, mint a kisebb családoknál, sőt! A felnőtt gyerekeink nagyon is igénylik a segítségünket, gyakran vigyázunk a legkisebbekre – meséli az apa. – Működik nálunk valamiféle belső biztonság: mindig van kihez fordulni, ha valaki rászorul. Egy kisebb családban minden konfliktus ugyanazokon csapódik le, nálunk viszont »terítődik«: eloszlanak a gondok. Nincs az sem, hogy mondjuk a negyedik generáció egyvalakinek a nyakán lóg, mindenki annyit segít akár a kicsik, akár a nagyi körül, amennyit energiával bír, aztán mindig akad valaki, aki »átveszi a szolgálatot«. Mi a feleségemmel így nőttünk fel: mindenkinek megvolt a maga feladata. Ezzel együtt azt gondolom, az az egészséges, ha a nagyobbak saját lábukra állnak.”
Ignác fontosnak tartja, hogy mindenkinek legyen külön birodalma, de azt is, hogy azért felelősséget vállaljon. „Nálunk ha valaki kiházasodik, rögtön felszabadul jó pár négyzetméter, és ha valaki esetleg több időt távol tölt, rögtön akad a helyére három-négy jelentkező” – meséli nevetve.
Haiman Éva szerint nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy „az a normális, ha a felnőtt generációk tagjai különköltöznek”, ahogyan azt sem, hogy „bezzeg régen szépen éltek együtt a családok”. „Egyrészt régen ugyanúgy voltak generációs problémák, másrészt pedig mindenkinek az a normális, ami neki az. Ha valaki úgy érzi, hogy nem képes a párja szüleivel együtt élni, akkor ha csak teheti, ne menjen bele ilyen kompromisszumba. Ha viszont valakinek segítség, hogy akár a gyermeke, akár a szülője vele él, és nincs ebből gond, akkor ez éppúgy lehet örömteli. Ha nem így lenne, akkor egyedül lennénk a legboldogabbak…”
Köszönjük a Nagycsaládosok Országos Egyesületének segítségét!
