Nemrégiben egy régmúlt időkre emlékeztető levél érkezett a szerkesztőségbe:
“Nagyobbik fiam VI. osztályos. Levelezni szeretne, klasszikus leveleket írna/küldene.
PAPÍRboríték, ívpapír, bélyeg, posta – ezt értem klasszikus levelezés alatt. Magyarul, angolul és németül tanul. Az én időmben a “Világ Ifjúsága” című újságnak írtam meg a címem, és sokáig leveleztem. Ez is hozzájárult az írott angoltudásomhoz. Tudnak-e segíteni? Létezik-e még a “Világ Ifjúsága”?”
Edit,
Kolozsvár
Tizenkét éves kis srác, és IGAZI levelet szeretne írni valakinek? Wao! A XXI. században Európában ez nem mindennapi, hiszen a mostani tizenéves (sőt, bátran mehetünk visszafele és előre is tíz évet) generáció már erősen számítógéporientált – azt is mondhatnám: többségük gépfüggő. Tehát a „levelezés”, illetve az egymás közt zajló kommunikáció is a neten folyik. (Már az e-mail is elavult technika nekik, épp a napokban szóltak rám a 20 és 21 és fél éves gyerekeim: „mért e-mailben küldted el, azt nagyon ritkán nyitjuk ki”.)
A klasszikus szinte semmiben nem fog teljesen eltűnni, és vannak igazi író és olvasó emberek. Az igazi alatt azt értem, akiknek kell a papír illata, tapintása, a lapozás hangja, sercegése. Akiknek kell a betűk kanyarítása, akik pontosan tudják, milyen típusú tollal milyen papírra szeretnek a leginkább írni. (Én is ilyen vagyok, 33 éve írok naplót, leginkább a zselés filcet szeretem.) A blog számomra nem azonos a titkos naplóval, ahogy a táblagépen való e-book olvasás sem a könyvvel. Na ja, de én egy ’66-os születésű „régi csóka” vagyok, ő meg egy (a fent említett szempontból) klasszikus vágású kissrác, aki van olyan erős egyéniség, hogy nem befolyásolja a trend. És ez nagy dolog, főleg ebben az életkorban, amikor egy kamasz általában olyan akar lenni, mint a többi „jó fej.”
Azt persze nem tudjuk, hogy igazából mennyire fakadt ez az ötlet a saját kútfőjéből, avagy mennyire dominált ebben az anyuka, mindenesetre nem lesz kevesebb az élménnyel.
Azt sem tudjuk, ha nem az anyukájának való megfelelés motiválja, akkor mi a célja a fiúnak ezzel a nemrégiben még oly divatos dologgal. Kapcsolatépítés? Az íráskészség fejlesztése? Nyelvtudás mélyítése? Egyik se rossz motiváció. Bármelyik is ösztönzi, engem mindig lenyűgöz a tudatosság. Vagyis amikor önszántából, szándékosan, kitartással, következetesen azért csinál valaki valamit, hogy fejlődjön általa. Ráadásul ha mindehhez még egyedi dologról is van szó, amit nem az épp aktuális trend sugall, az meg szinte lenyűgöz.
Eszembe jutott, hogy én valójában egy ehhez hasonló dolognak köszönhettem azt a tőkét, amivel bele mertem vágni a világmegváltó „híres művésznő leszek” terveimbe, és 18 évesen egy fillér támogatás nélkül elindultam Hajdúnánásról meghódítani kis hazánkat.
Hatéves koromtól elkezdtem verseket olvasni és tanulni úgy, hogy 18 évesen kétszáz verssel és huszonöt monológrészlettel felvételiztem a Színművészetire. (Az most részletkérdés, hogy nem vettek fel, erőt adott a tudásom, amit a következetességemnek és szorgalmamnak köszönhettem.)
Szóval tetszik a kis srác eltökéltsége, és ha nyitottan, valódi érdeklődésből levelez, ír, kérdez, válaszol, ragaszkodva a saját stílusához, biztos élvezheti majd a befektetett energia gyümölcsét.
És igen…az is eszembe jutott: milyen jó, hogy van rá ideje! (Persze így könnyű, vagy könnyebb, ő még gyerek.) Vagy tényleg igaz az, hogy az embernek arra van ideje, ami/aki fontos??
|
|
