A pre- és perinatális pszichológia a magzati lét és a születés, valamint a születés utáni néhány hét élményanyagával foglalkozik. Korán, néhány éves korunkra kialakul az, hogyan reagálunk a külvilág ingereire, és ezt a testi-lelki rendszert megváltoztatni később, felnőttkorban nehéz, mély rétegeket kell érinteni, hogy sikerüljön. A Perinatus Alapítvány célja, hogy széles körben bemutassa: ez nem lehetetlen. Előadásokkal, csoportmunkával és egyéni terápiával is támogatják azokat, akik életük bizonyos szakaszában elakadtak, akik nem tudnak az életkoruknak megfelelő kapcsolatokat kialakítani.
A sejt is emlékszik
„A modern kutatások is megerősítik, hogy a magzati lét és a születés élményanyaga egész életünkre kihat, az emlékezet ugyanis sejtszinten kódolódik – állítja Orosz Katalin, a módszer kidolgozója, klinikai szakpszichológus. – Egyetlen sejt is képes az érzékelésre: már az egysejtű is képes arra, hogy tájékozódjon, például ahol veszélyt érez, onnan elmenekül. Minden egyes tapasztalat a megtermékenyüléstől kezdve belénk vésődik, medret ás a további életünknek. Gyakran az erős stresszreakciók hátterében embrionális állapotban átélt élmények emléknyoma jelenik meg. Olykor a kliens biztosan tudja, hogy a szülei nem szerették volna megtartani, vagy hogy volt egy elvesztett ikertestvére. Ám legtöbbször ezeket nem tudjuk.”
Ne válasszák el az újszülöttet az anyától!
Ha valakinek görcsbe rándul a gyomra bizonyos szituációban, nem feltétlenül köti össze ezt a foganását követő vitákkal, pedig lehet, hogy hatottak rá. És még csak eztán jönnek azok a nehézségek, amiket a gyerekek a születés körül élnek át. A megszületés után azonnal oda kellene adni az anyának a babát, és aztán engedni, hogy együtt legyenek, mert a gyermeknek szüksége van arra a védelmező-tápláló helyzetre, amit az édesanyja teremthet számára. Egy baba ugyanis körülbelül öt perc után keresi az édesanyját, és ha nem találja, kétségbeesik. Az újszülöttosztályon nemcsak azért sírnak a gyerekek, mert világra jöttek, hanem mert nélkülözik a biztonságot adó anyai kezeket, sokszor rettegnek.
A WHO tizenöt éve ajánlja, hogy ne válasszák el az újszülöttet az anyától, ám a megszokott szülészeti gyakorlaton nehéz változtatni. Épp ezért lenne nagyon fontos, hogy a leendő anyák tisztában legyenek a tényekkel, és odafigyeljenek arra, hol és miképp hozzák világra kisbabájukat. Nem megijeszteni szeretnénk az anyákat, csupán felhívni a figyelmüket arra, hogy mindezt érdemes komolyan venni. Az átélt traumák később megnehezíthetik az alkalmazkodást, de ma már tudjuk, hogy pszichoterápiával bizonyos fokig ezek az élmények korrigálhatóak.
Születésélmény és kötődés
Amikor a magzat a köldökzsinórral kötődik az édesanyához, megkap mindent, amitől növekszik, születése után pedig az anyamell táplálja. A baba megéli a gyengédséget, odafordulást, ezen keresztül tapasztalja meg a saját létét, biztonságban érzi magát. Talán az alma és a fa kapcsolatával lehetne legegyszerűbben leírni ezt a helyzetet. Az alma szára hozzá van tapadva az ághoz, és amikor még kicsi, ha le akarod tépni, az ágat is lerántja. Amikor zöld, már leszedhető, és amikor megérett, a kezedben marad. Az emberi kötődést az alma szárának tapadása jelenti ebben a hasonlatban, amin keresztül érkeznek a nedvek, így nő meg az alma.
Az édesanyánkhoz való kötődés elemi szintű kérdés. Ahogy a mamánk csecsemőkorunkban reagált ránk, az képezi le minden egyéb kötődésünk alapját: ezen múlik a világ iránti bizalmunk. Az úgynevezett kötődéscsoportokban a gyakorlatok arra irányulnak, hogy kötődéseinket megvizsgáljuk, és az esetleges felesleges lerakódásoktól, rossz beidegződésektől meg tudjuk szabadítani a kapcsolatainkat.
Tóba dobott kő
A csoportmunkához semmilyen előtudás nem szükséges. Könnyű ruhában célszerű jönni, amiben kényelmesen tudunk ülni és mozogni, valamint célszerű némi ennivalót is magunkkal hozni, hiszen egész nap, kilenctől hatig együtt vagyunk. Nagy, világos szobában ülünk, körben párnák. A feladatok sokrétűek: hasonlítanak más önismereti csoportok gyakorlataira. Nekem az a kérdésem, miért vagyok társfüggő. Persze a személyes problémák nem oldódnak meg rögtön helyben, de nem is ez a cél.
„A csoportfoglalkozásokon egy kezdő lökést adunk, aki részt vesz a munkában, megtesz egy lépést az önfelfedezés útján – mondja a szakember. – A mi tapasztalatunk szerint az érzelmi tudatosság mentén jönnek létre a tényleges változások. A résztvevők elkezdik óvatosan kibontogatni az érzéseiket, és sok időt hagyunk, hogy átéljék azokat. Az érzelmi reakciók a tóba dobott kő útjára hasonlítanak: a gyűrűk ki-be futnak, majd szétterülnek, szétsugároznak. A kicsi korban átélt traumák gyakran egy fantáziában, álomban merülnek fel, és mi azokkal az emlékekkel, érzésekkel kezdünk el dolgozni, amikben tükröződnek. Végül a trauma lecsenghet.”
| Gyengéd születés
Az első Születéscsoportok 2001-ben indultak. 2005-ben hozták létre az itt tevékenykedő szakemberek a Születési Kísérleti Műhelyt, és alapították meg a szakmai kört, ahol születésterápiával foglalkoznak. Érzékeny és fontos területről van szó, melynek jelentőségét az eddigi eredményeken kívül az is alátámasztja, hogy egyre többen belátják (többek között az anyák, az orvosok, pszichológusok, bábák), mennyire fontos a gyöngéd születés. E gondolat jegyében indult el az évek alatt egyre fontosabbá váló országos mozgalom, a Születés Hete rendezvénysorozat is, 2003-ban. |
Hetekkel később értem meg
Nehezen megy az imaginációs gyakorlat, ami a nap gerincét teszi ki, küszködök később az ebből készült rajzok értelmezésével. Dolgozunk nagy és kiscsoportban is, számomra kiderül, hogy intim közegben könnyebben nyílok meg. Egész nap ideges vagyok, feszült, türelmetlen. A végén úgy érzem, semmit nem értek, össze vagyok zavarodva.
Zárásképp tanácsokat kapunk, miképp dolgozzuk fel a kapott élményeket. Egy hétig írom az álmaimat, nézem a rajzot, amit készítettem. Hetekkel később lesz csak világos számomra, hogy voltaképpen minden kapcsolatomat ellentmondásosan élem meg, és ennek jelei ki is rajzolódnak a munkámban. Lassan világossá válik számomra, hogy voltaképp azzal rontok el minden viszonyt, hogy folyamatosan gyanakszom, nem tudok bízni senkiben. Úgy sejtem, egyedül, önsegítő módon nem fog menni a dolog.
„A változás nem könnyű és nem gyors – mondja Orosz Katalin –, a munkánk nem a csodavárásról szól. Senki ne várjon varázsütésszerű »gyógyulást«. Hosszú folyamat, amíg megtanuljuk, hogyan lehet a régről itt ragadt érzelmeket kiküszködnünk magunkból. Minden csoportnak tanítunk önsegítő módszereket, hogy ne legyenek a résztvevők ránk utalva, ám felkínáljuk azt a lehetőséget is, hogy egyénileg visszajöjjenek pár alkalomra vagy akár egy hosszabb terápiára. Nagyon óvatosak vagyunk, soha nem törjük át erőszakkal a belső lelki akadályokat, sem szuggesztív módszerekkel, sem a saját értelmezésünkkel. A pszichológiai munka ellentmond a társadalmi trendnek, mert sok elmélyülést igényel, ha valaki tényleg változni akar. Van, aki másfél évig végigsírja a terápiát, de utána jó eséllyel lesz ötven jobb éve.”
