A figyelemhiányos hiperaktivitás zavar (angol rövidítésén ADHD) Észak-Amerikában egyre gyakrabban fordul elő. Az Egyesült Államokban több mint hárommillió gyerek szed orvosságot rá, Kanadában pedig az utóbbi öt év alatt 43 százalékkal nőtt az erre a betegségre felírt gyógyszerek mennyisége. A problémával Magyarországon is mind többen küzdenek. Dr. Máté Gábor nem utolsósorban azért kezdett el foglalkozni a témával, mert ő maga is az érintettek közé tartozik.
Máté Gábor: Ötvenkét éves koromban derült ki, hogy én is figyelemzavaros vagyok, addig nem is tudtam róla, az orvosi képzésben ugyanis erről nem sok szó esik. Véletlenül jöttem rá, amikor az egyik munkatársnőm elmondta, hogy ezzel diagnosztizálták, és öt perc alatt felismertem magamon az általa felsorolt tüneteket. Elmentem egy pszichiáterhez, aki megerősítette a diagnózist.
Psziché: Milyen tünetekkel jár a betegség?
M. G.: Az egyik a figyelemzavar, amikor az elme folyamatosan vándorol. Az ilyen gyerek mondjuk elkezd leckét írni, de közben kinéz az ablakon, és már el is felejtkezett a feladatáról, könnyen elterelődik a figyelme. A másik tünet az impulzuskontroll: látok valamit, amire semmi szükségem, de megtetszik, és azonnal meg akarom venni. Ezzel még nincs semmi baj, csak azzal, ha meg is veszem. Az impulzív személyre jellemző, hogy nem tud sorba állni, türelmetlen. Végül a harmadik tünet a fizikai hiperaktivitás, amikor valaki nem tud egy helyben ülni, a lába megállás nélkül mozog, a teste nyugtalan. Ez a három a fő tünet, bár a diagnózishoz nincs szükség mind a három egyidejű jelentkezésére.
Beláthatjuk, hogy mindez problémát okoz a tanulásban, a munkában, de a személyes kapcsolatokban is. Ha az ember esze folyton máshol jár, ha nem tud arra koncentrálni, amit csinál, nem lesz olyan sikeres az iskolában, a munkahelyén. Úgy fogja érezni, a képességeit nem tudta kibontakoztatni. Ami pedig az emberi kapcsolatokat illeti, ha gondolatban mindig másutt járok, érzelmileg és mentálisan nem vagyok ott, a másik magányosnak fogja érezni magát mellettem.
„A büntetésből csak azt tanulja meg a gyerek, hogy a világ nem tudja szeretettel fogadni őt.”
Psziché: Hogyan lehet segíteni az ilyen betegeken?
M. G.: Az elsődleges az, hogy megértsük a probléma okát. A legtöbb orvos nem ismeri fel a figyelemhiányt, ahogyan sokáig én sem tudtam róla. Akinek mégis van véleménye róla, az azt hiszi, örökletes betegségről van szó. Szerintem azonban a figyelemzavar bár biológiai, de nem genetikai alapú. Hogy az emberi agyban mely ideghálózatok fejlődnek ki, az a körülményektől függ. Életünk első három éve alatt az agyunk eléri a felnőtt agy méretének 80-90 százalékát, miközben a testméretünk mindössze 18 százaléka a felnőtt testének. De nemcsak az első évek fontosak, hanem a méhen belüli időszak is, az anya idegállapota már ekkor hatással van a gyerek agyfejlődésére. A legfontosabb körülmény, amely befolyásolja, az a szülőhöz való kötődés és az összehangolódás. Minél több stressz nehezíti a felnőttek életét, és minél kevesebb támogatást kapnak a többi embertől, az annál negatívabban érinti a gyerek agyfejlődését.
A figyelemhiány nem betegség, hanem védekezés. Ha valaki stresszhelyzetbe kerül, három dolgot tehet: menekül, harcol vagy segítséget kér. Ha ezek egyikére sincs lehetősége, akkor máshová helyezi át a figyelmét, hogy érzelmileg elmeneküljön a számára elviselhetetlen helyzetből. Ha a szülők stresszhelyzetben vannak, a gyerek ezt magába szívja. Én 1944 januárjában születtem, és a zsidó édesanyámmal a fajüldözés miatt halálos veszélyben töltöttem az életem első évét. Amikor a németek bevonultak Budapestre, az anyám kihívta a gyerekorvost, hogy folyton sírok. Én nem tudtam semmit arról, mi történik körülöttem, mégis átvettem a felnőttek stresszét, és az agyam kikapcsolt, hogy megvédje magát a fájdalomtól. Ha mindez akkor történik, amikor minden egyes pillanatban millió idegkapcsolat alakul ki az agyban, akkor a figyelemhiány bekódolódik. Nem örökletes betegségről van tehát szó, hanem a környezet idézi elő.
Psziché: Manapság nem élünk át az ön gyerekkorához hasonló extrém helyzetet.
M. G.: Valóban, de a felnőttek ma is érzelmi stresszben, bizonytalanságban élnek. Ráadásul az emberi evolúció folyamán korábban sosem fordult elő, hogy a szülőknek egyedül kellett volna felnevelniük a gyerekeiket. A kicsiket mindig sok felnőtt vette körül, akikhez kötődni tudtak. Nem utolsósorban erről szól a magyarul szintén megjelenés előtt álló másik könyvem, A család ereje, melyet Gordon Neufeld pszichológus kollégámmal közösen írtam. A modern családra jellemző elszigeteltséget, az ebből adódó stresszt főleg az érzékenyebb gyerek agyfejlődése szenvedi meg. Az én három gyerekem közül például kettő szintén figyelemzavaros, pedig Vancouverben, jó körülmények között nőttek fel, a feleségemmel 44 éve élünk együtt, soha nem bántottuk őket.
Én azonban sokáig munkamániás voltam, mert az volt az első élményem, hogy ez a világ nem akar engem, ezért be kellett bizonyítanom, hogy szükség van rám. Érzelmileg nem támogattam a családomat, így a gyerekeink sok stressz és veszekedés közepette nőttek fel, és mivel érzékenyek, ez nagyon megérintette őket. Én gyerekként még szerencsésebb voltam, mert a szüleim esetében a baj kívülről jött. Túléltük a fasizmust, az apám is visszatért, és utána a szüleim szerető, egymást tisztelő viszonyban éltek. Olyan stresszt nem tapasztaltam otthon, mint a gyerekeim. A belső körülményeink jobbak voltak, mint sok családban ma.
| A témáról bővebben dr. Máté Gábor Szétszórt elmék című könyvében olvashatsz. (Libri Kiadó) |
Psziché: Mi a megoldás akkor a figyelemhiányos páciensek esetében?
M. G.: Be kell látnunk, hogy nem genetikai alapú betegségről van szó, és hogy a gyerek viselkedése csak tünet, mert nagyon érzékeny, és befolyásolják őt a körülmények. Az iskolában általában büntetik, pedig a viselkedése segélykiáltás, a büntetésből pedig csak azt tanulja meg, hogy a világ nem tudja szeretettel fogadni őt. Az iskolák ezt nem értik, és a gyerekek emiatt nagyon szenvednek. Ha megértenék őket, és látnák, mennyire egyedül érzik magukat, mennyire be akarnak illeszkedni, akkor másképp bánnának velük: megértéssel, szeretettel, türelemmel. Ezenkívül persze segíthetnek a gyógyszerek, nem ellenzem őket, én is szedtem egy ideig. De a baj az, hogy a beteg a diagnózissal csak orvosságot kap, a körülményeire senki nem kíváncsi. A gyógyszerek elnyomják a tüneteket, viszont belül semmi nem változik, épp ezért nem szabad csak a gyógyszerre támaszkodni, és csak ritkán kellene ennek lennie az első kezelésnek – főleg gyerekkorban. Bár a fontos ideghálózatok az első életévekben fejlődnek ki, a további fejlődés lehetősége szerencsére az egész életünk folyamán fennáll. A kérdés tehát nem az, hogyan változtassuk meg a figyelemhiányos páciensek viselkedését, hanem az, hogyan segítsük a fejlődésüket.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- A lelkünkben élő férfi
- Sárkányanyák és kicsi papucsfiaik
- Nézd meg az anyját, kezeld a fiát! – interjú Novodomszky Évával és Papadimitriu Athinával
- Égnek áll a hajad a stressztől?
- Férfiélet, női sors – Müller Péter írása
- A nőiesség segélykiáltása – PCOS szindróma
- Szabadság, szerelem – teszt
- Gyógyító irodalom
Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!