– Mikor találkoztál először a jógával?
– 2002-ben meghalt az édesapám. Ekkor a jogi egyetemen negyedéves voltam. Jött az ötödév, a záróvizsgák, tehát egy nehéz időszak volt az életemben. Édesanyám javaslatára kezdtem el jógázni, ami tökéletes stresszoldásnak tűnt, és tulajdonképpen a jógának köszönhetem, hogy sikerült befejezni az egyetemet. De akkor még nem fogott meg annyira a jóga lényege, valahogy nem voltam rá elég érett.
– Jogászként végeztél, most mégis itt ülünk a jógaiskoládban. Ez egy elég nagy váltás.
– Azért mentem a jogra, mert volt bennem egyfajta igazságérzet. Aztán az egyetemen azzal szembesültem, hogy az igazság keresése helyett inkább csak jogszolgáltatás van. A legnagyobb felismerés harmadéves koromban ért. A jogesetmegoldó-vizsgán majdnem megbuktam, mert próbáltam enyhíteni az esetben szereplő elítélt büntetésén. Ebből tanultam, aztán a következő vizsgán ötöst kaptam, mert agyba-főbe büntettem, és lecsuktam az embert. Akkor rájöttem, én erre képtelen vagyok. Aztán egyfajta düh és dac volt bennem, hogy miért pazaroltam el öt évet feleslegesen. De ha ma elmegyek az egyetem előtt, hálát adok, mert enélkül talán nem tudnám annyira értékelni azt, ami most van.
– Aztán az itthoni jogászkodást európai uniós munkára váltottad…
– Szerencsére egy brüsszeli volt kollégám felhívott, hogy van egy pályázati lehetőség az Európai Unió Tanácsánál. Álomlehetőségnek tűnt a munka. Ugyan volt állásom, de annyira elfásultam már, hogy azt mondtam, megpróbálom. 35 jelentkezőből választottak ki egy embert. Én lettem az. Jogszabályok összefésülése és a szakértőkkel történő egyeztetés volt a feladatom. Aztán egyszer csak ott találtam magam egy hatalmas tárgyalóban, a végtelennek tűnő asztal két oldalán a 27 delegáció, és én vagyok a meeting vezetője. Ott ültem a méregdrága kiskosztümben, és valahogy azt éreztem, hogy ez teljesen értelmetlen, nem ezért tanultam hat évet.
– Ez volt az a pont, amikor azt mondtad, neked ebből elég?
– Igen, szakmailag ez volt. Azon röhögtem magamban, hogy azért öltöztem fel ilyen szépen és azért szenvedek a magas sarkú cipőben, hogy lapozgassam az oldalakat, és csak azt kérdezzem: van valakinek hozzászólása, nincs, következő oldal. Nem láttam az összefüggést, hogy ez miért hasznos és kinek segít.
Felhívták, hogy övé a sokak által olyan nagyon áhított állás, sírógörcsöt kapott, és rájött, mást akar csinálni. Jogásznak tanult, végül ájurvédikus jógaoktató lett belőle. F. Tóth Gabriella mesél Brüsszelről és Indiáról.
– És mi volt a lelki mélypontod?
– Az akkori barátommal a Francia Polinéziába mentünk nyaralni. A hely olyan volt, mint a Paradicsom. A pálmafák, az azúrkék tenger. A tengerparton egy francia könyvet olvastam, aminek az volt a címe, hogy „Járj az álmaid végére”. Olvastam a könyvet, körbevett ez a gyönyörű környezet, és azt éreztem, azonnal sírva fakadok, ez rettenetes. Rájöttem, nem járom a saját táncomat. Nem azt csinálom, amit szeretek. De a legszörnyűbb érzés az volt, hogy nem láttam tisztán magamat, és nem tudtam megmondani, mit akarok.
– Brüsszel után megnyertél egy európai köztisztviselői állást az EU Védjegyhivatalában Spanyolországban…
– Felhívtak az új munkahelyemről, hogy mikor kezdek. Ettől sírógörcsöt kaptam. Nem tudtam, mit akarok. Az állást nem akartam, de hogy mi mást, azt se tudtam. Csak azt mondogattam magamban, nem tudom, nem tudom, hogy mit akarok. Ebben az állapotban egyik nap egy belső hang azt mondta, miért nem hagyod az Európai Uniót a fenébe, és mész el inkább Indiába jógázni?
– Feladtál mindent néhány hónap Indiáért?
– Pontosan. A neten elkezdtem keresgélni, hogy mit dob ki a kereső jóga és India szavakra. Az első találatok között szerepelt a Yoga Indea jógaiskola. Szimpatikusnak tűnt a hely. Mondtam magamnak, jó, akkor oda megyek. Ahogy ezt kigondoltam és eldöntöttem, megnyugodtam. Eközben ahova jártam jógaközpontba, jött egy indiai jógi előadást tartani. Shíva meggyőzött, hogy ne hat hétre, hanem hat hónapra menjek. Ehhez a segítségét is felajánlotta, és ígérte, hogy elvisz a legjobb tanárokhoz. Listát is írt.
– Fogtad a hátizsákot és elindultál Indiába?
– Igen. Mysoréba mentem. Ez egy nagyjából 300 ezres város, a modern kori jóga fővárosa. Turisták nemigen vannak.
A Chamundi-hegyen a templomnál csak mezítláb lehet közlekedni. Európai szemmel elég szokatlan, ha így kell sétálni egy tehénszaros úton, még akkor is, ha az egy szent hely. Ezen én fintorogtam. Pedig ott azzal tapasztják a falat, és gyógyítják a nyitott sebet. Aztán ellátogattunk egy ashramba, de mivel Indiában kézzel kell enni, zavart, hogy nem tudtam megmosni rendesen a kezem. Szappan egyáltalán nem volt, csak víz, ami nem volt tiszta. Hogy egy harmadik példát is mondjak, Indiában mindenki motorral közlekedik, de nincsenek közlekedési szabályok. Egyszerű túlélésre kell játszani a hepehupás utakon. A nőknek a hátsó ülésen oldalt kell ülni, de illetlenség hozzáérni a sofőrhöz, ezért a motorba kell valahogy megkapaszkodni.
– Egyedül egy ismeretlen országban. Mit csináltál?
– Először nagyon megijedtem, hiszen ott voltam egy országban, amit nem ismertem, még az utcára se mertem egyedül kimenni. Nem volt semmilyen konkrét tervem, de végül úgy döntöttem, maradok. Ha már eljutottam Indiába, akkor végigcsinálom, amiért jöttem. Egy kis szobát béreltem Mysoréban, és szépen lassan hozzászoktam az ottani élethez. Megkerestem a listára felírt mestereket. Először hat hétig jártam Bharathoz a Yoga Indea-ba. Majd egy hónapot töltöttem el Venkateshnél. Ő nagyon szigorú és kegyetlen mester volt.
– Mi volt a legfurcsább jógaélményed?
– A legnagyobb megdöbbenés akkor ért, amikor Venkatesh hajnal öt órakor minden tanítványát magához rendelte, és egy jógatisztító gyakorlat keretében egy gumicsövet kellett feltolunk az orrunkba, majd a szánkon kihúzni. Akkor még nem tudtam, mennyire hasznos, mert ez a módszer az energia- és idegpályákat tisztítja, és ennek gyakorlásával fél év múlva eldobhattam a szemüvegem.
– Végül egy olyan mesterhez kerültél, akinél évente csak két-három ember végez. Hogy nézett ki egy napod?
– Reggel négykor kellett kelni, fél hatkor kezdődött a gyakorlás. Az első az ászanaóra. Olyan
légzésfókusszal dolgozik, amit máshol nem tapasztaltam. Az ember az elején azt érezte, megfullad, nagyon kötött légzéskoreográfiára kellett ugyanis mozogni. Egy ászanasor két óra, ez alatt hatvan pózt kell megcsinálni. Utána a többiek óráinál kellett segédkeznem, majd jött a légzőgyakorlat-óra. Ez volt a legnehezebb, csak ülni másfél órán át és iszonyú lassan lélegezni. Halál! Majd jött a személyes konzultációnk, ahol addig kellett a jelenlétében kitartanom a pózokat, amíg nem volt elégedett. Általában fél háromig tartottak a foglalkozások. Ezalatt se enni, se inni nem lehetett. A fizikailag megterhelő napi nyolc óra jóga után a napnak a hátralevő része inkább a regenerálódásról szólt. A szabadidőmben igyekeztem naplózni a tanultakat, ugyanis Vinay nem hagyott jegyzetelni, így edzette a memóriámat.
– Történeted kicsit Elizabeth M. Gilbert Ízek, imák, szerelmek című könyvének főhősére hasonlít. A lány, akinek válságba kerül az élete, ezért felkerekedik, majd Indiában megtalálja a lelki békét, Indonéziában pedig a szerelmet.
– Igaz, nem Indonéziában, de a jógának köszönhetem, hogy megismertem a páromat. Bár a nők hajlamosak azt gondolni, hogyha megtaláltuk a párunkat, akkor itt a happy end. Számomra inkább az, ha megtaláljuk a szenvedélyünket. Saját magadban megtalálni az élet szerelmét fontosabb, mint megtalálni a nagy szerelmet, mert nem tudjuk, a másik meddig marad velünk. Inkább önmagunkban legyünk teljesek.