Lelki társunk
A hagyomány szerint az Örök Ember félbetört lényei vagyunk. Férfivá és nővé törött az egyetlen Egész. De ne hidd, hogy a másik feleddel – a „duáloddal” – való találkozás maga a beteljesült harmónia. Sőt! A legnagyobb feszültség lehet közöttetek. Dráma, véres küzdelem, őrült háborúság. Senkivel olyan vad csatát nem tudunk vívni, mint a másik felünkkel, a „lelki társunkkal”.
Nem véletlenül törtünk ketté, és taszítottuk el egymást valaha. És nem véletlenül pörgünk egymás nélkül térben-időben, sok-sok életen át. Zuhanunk és emelkedünk a sorsörvényben. Küzdünk félbetörötten is önmagunkkal, egymás démonával, harcolunk a külső és belső sötét erőinkkel, s közben mégis sejtjük a másikban, hogy: „Te… te… igen, te vagy én!”
Az nem lehet, hogy ne sejtsük, mert egyek voltunk… és leszünk… és vagyunk talán, a gyűlöletben is. Fölemeljük egymást, és le is tudjuk rántani. S aki feljebb van, annak vissza kell jönni társáért, ha kell, a pokol tüzébe is, és vinni, cipelni magával fölfelé, mert egy vele. Néha találkozom ilyen párokkal. Örökös harc van közöttük. Vad fájdalom és mérhetetlen boldogság. Gyilkos harag és könnyes megbocsátás. Sebesülés és gyors gyógyulás. Szüntelen küzdelem. Cibálják egymást, mert az egyik lent van, a másik fent. Felszínesen nézve nem összevalók. Nagyon akarják azt, amit néha nagyon nem akarnak. Mi tartja össze ezt a két embert? Miért nem menekülnek egymástól? Azért, mert összetartoznak. Ha szellemi szemmel látsz, a szikrázó nagy drámát néha többre értékeled, mint az oly nagyon vágyott harmóniát.
A karonfogás misztériuma
Érezted már, hogy nem mindegy, melyik oldalról karolsz a párodba?
Van egy férfias és egy nőies oldalad. Ha férfi vagy, a jobb kezed a „férfikéz” – néha tudatában is vagy ennek. „Gyere át a másik oldalamra!” Akik szeretik egymást, szívesen jártak valaha karonfogva. Ma már ritkaság. Külön megyünk, egymás mellett. Sőt, többéves házasság után a férfi előrelohol… a nő utánabaktat, vagy nézegeti a kirakatokat. Egyébként karonfogva menni nem könnyű. Négy lábon járás. Pontosan, szinkronban kell lépkednünk, hogy ne húzzuk egymást. Az „együtt” manapság nagy mutatvány. Táncunk is magányos lett.
Úgy könnyebb. Nem kell egymásra túlságosan figyelni. A diszkóban alig látjuk, halljuk a másikat. Dübörgő őrületben rángatózunk – egyedül.
Válás és szakítás
Válni azért nehéz, főleg ha gyerek is van, mert egy sorsszerű köteléket sohasem lehet végérvényesen felbontani. A látható kötelékeket el lehet vágni, a láthatatlanokat nem. Bármilyen okból tépődik el a szeretetszál, miattam, miatta, vagy egyszerűen csak azért, mert az „élet így hozta” – a karma megmarad. Ahol sérül a szeretet, ott karma keletkezik, s ez mindaddig tart, amíg a hozzánk tartozók sebeivel nem tudunk elszámolni – vagyis ha begyógyulnak. Az igazi válás – legyen az házasság, barátság vagy bármiféle kapcsolat szétválása – akkor nem hagy maga után lelki adósságot, ha az a kapcsolat „lejáródott”.
A szakítás azonban vérzik, mert ez valóban szétszakítás, széttépődés. A válás tényleg elválás. Egyszerűen leválunk egymásról, mint érett gyümölcs a faágról. Amíg dolgunk volt egymással, függtünk is egymástól, de most már semmi nem tart össze bennünket – és ezért a válás lehet vértelen is. Van, amikor valami befejeződik. Ez nem szül karmát, sőt éppen befejeztek egy karmakört. Mindketten továbbmehetnek már, szabadon.
Hogy válás történt-e, vagy szakítás, azt úgy lehet meg érezni, ahogy egy zeneműnél is pontosan érzed, hogy befejeződött-e, vagy egyszerűen csak félbehagyták. Az utóbbi esetben marad benned valami nyugtalanság. Egy hang a levegőben lóg… Egy jó zongorista, még ha egyedül gyakorol is, ha végez, befejezi a zenét, lecsengeti, és nem hagyja félbe az akkordot. Nem tud elaludni, ha befejezetlen motívum lóg a levegőben. Az elkötetlen szálak élnek… és sohasem halnak el maguktól.
Az asszonyok ideje
Földi életünk veszélyben van. Azt mondják, ezt az értelmetlen férfivilágot a nők fogják megmenteni. Madách Imre így látta. Én is ebben hiszek. Így lesz. De csak akkor, ha már teljesen tönkretettük. Amikor már porig romboltuk. Ezt már megtapasztaltam egyszer. A második világháborúban. A nők szerepe akkor érkezett el, amikor minden elpusztult már. Amikor az egész ország romokban hevert. Nem volt víz, villany, ennivaló. És a férfiak halomra lőtték egymást: civilt, katonát, öregeket és fiatalokat. Mindenkit. Asszonyokat, gyerekeket, még az ugató kutyákat is. És amikor ennek vége lett, a még életben maradt nők rettegő kölykeikkel előmásztak a pincékből, a bunkerokból, a romok alól. Eltemették az utcán heverő halott katonákat. Bekötözték a jajveszékelő férfiak véres sebeit, akik már nem öltek, nem is gyűlöltek, és nem voltak már se fasiszták, se kommunisták, se nyilasok, se keresztények, se ateisták, se zsidók, se magyarok, se ruszkik, se németek, s főleg nem elvadult és rögeszmés „nagyfiúk”, hanem újra csak a mamájukért bömbölő, szerencsétlen „kisfiúk”.
Ekkor jött el az asszonyok ideje. Tetőt ácsoltak, hogy ne essen be a hó. Rőzsét törtek, és ha kevés volt, a fölszedett parkettákból, könyvekből, iratokból, bútorokból, kerítéslécekből és képkeretekből tüzet raktak, hogy meleg legyen, és a meghitten lobogó lángokon rántott levest főztek, és borsófőzeléket szárított borsóból, a friss lótetemekből hússzeleteket hasítottak, hazahozták vödörben, és megsütötték, hogy enni adjanak az éhezőknek.
Anyám, aki valaha úriasszony volt, nyelveket beszélt és hegedült, most falat rakott, és a háztetők tetején ült, háromemeletnyi magasban, szögelte a léceket és rakta az ép cserepeket. Újra otthont teremtettek a romvilágban. Boldog időszak volt ez. Nem is éreztük, hogy nehéz. Mindenki lelkes volt, nevetett. Azóta sem nevettem annyit. Muris volt az én szemüveges, drága anyámat egy bakancsban és sildes férfisapkában látni a háztetőn. Nem is féltettem.
A háborúban „kiféltem” magam. Minden dalra emlékszem, amit akkoriban énekeltünk. Ez az idill addig tartott, amíg az élve maradt, riadt és meggyötört „kisfiúkból” nem lettek újra „nagyfiúk”, akik vissza nem kapaszkodtak a hatalomba, és nem kezdték hirdetni megint a döglött eszméiket, ilyen izmust, olyan izmust, nem mondták meg újra, hogy kiket kell gyűlölni és imádni, nem fejlesztették ki a még pusztítóbb fegyvereiket, és nem kezdtek készülni egy még kegyetlenebb és totálisabb háborúra.
A szemelvényeket Müller Péter Férfiélet, női sors című könyvéből válogattuk. (Rivaldafény Kiadó)
Müller Péter írása a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
Már kapható a magazin legfrissebb száma.
A tartalomból:
- „Nem kötelező szeretni” – Interjú Feldmár Andrással
- „Kezdetben csak a migrén volt közös bennünk” – Interjú Máté Krisztinával és Bárdos Andrással
- A lélek eszmélése – Tolvaly Ferenc írása Indiáról
- Irányítsd a konfliktusaidat! – Asszertivitás-tréning
- Ha hatot mutat az óra – Mitől lankad a férfiasság?
- Küszködő kamaszok – Ranschburg Jenő írása
