Januárban tömve vannak a jóga- és fitnesztermek, és úgy veszik az önsegítő könyveket, mint a cukrot. „Új év, új én”, és ilyenkor az emberek csaknem fele rászánja magát, hogy 2 hét vagy 3 hónap alatt megváltozik tetőtől talpig, de minimum lead jó pár kilót, nem cigizik és nem iszik (annyit). Helyette viszont sportol, megtanul egy új nyelvet, és több időt tölt a családdal – csak hogy a legnépszerűbb újévi fogadalmakat említsük. Amelyek egyben a leggyakrabban be nem tartott fogadalmak is, így márciusban a sportközpontok többé nem hasonlítanak egy csúcsidőben futó hetes buszra, és végre nem érezzük azt jóga közben, hogy a mellettünk álló ember lábát is megfogtuk a sajátunkkal egyetemben.
Lefogynánk, de nélkülözni nem szeretnénk
A Harvard Egyetem két professzora, Robert Kegan és Lisa Lahey kurzust indított arról, miért nem lesz az újévi fogadalmakból nagy részéből semmi. A magyarázat szerintük az, hogy valójában képesek vagyunk változásra – a nehézséget a változás fenntartása okozza. Nem a fogyókúrába nehéz belevágni, hanem megtartani a súlyt: a diétázók nagy része ezért hízza vissza később az elveszített súly 107 százalékát. A harvardiak arra jöttek rá, hogy a nagy elhatározások azért fulladnak kudarcba, mert a háttérben meghúzódó okok meggátolják megvalósításukat.
Például eldöntjük, hogy szeretnénk lefogyni, ugyanakkor az is erősen belénk rögzült, hogy nem szeretjük, ha hiányérzetünk van, vagy megfosztanak minket akármitől. Mintha egyik lábbal nyomnánk a gázt azzal, hogy „most lefogyok”, míg a másikkal a féket, hogy „nem fogok nélkülözni, nem akarom megfosztani magamat valami fontostól”. Mindez tudattalanul, úgy, hogy észre sem vesszük, csak azt, hogy az átkozott mérleg egy dekával sem mutat kevesebbet. Persze ahhoz kellene egy kis lélekkurkászás, hogy rájöjjünk, vajon mi tart vissza bennünket.
Kis lépések
Látva a hófehér, még makulátlan 2014-es naptárat, persze jó reménykedni abban, hogy milliónyi lehetőség van új életet kezdeni, fontos dolgokon változtatni. Ahelyett azonban, hogy az év elejére zsúfoljuk az összes forradalmi fogadalmat, jobb az egész év folyamán sok kisebb elhatározást hozni – tanácsolják a pszichológusok. Egy másik kutatóduó, Teresa Amabile és Steven Kramer igazolták, hogy a kis sikerek sokkal inkább hozzájárulnak a jólléthez és boldogsághoz, mint az alkalomszerű nagy győzelmek, és a velük járó elégedettség sem kisebb vagy illékonyabb.
Szóval lehet, hogy nevetségesen hangzik a napi ötperces ugrabugra, de ha ehhez tartjuk magunkat, sokkal valószínűbb, hogy nem halogatjuk másnapra, nem hagyunk fel vele egy hét után, és alkalomadtán növeljük az adagot. Más kutatások azt is bebizonyították, hogy az akaraterő valóban erő, amelyet okosan be kell osztani, különben könnyen elfogy. Ne lepődjünk meg, hogy minél nagyobb kínszenvedés rávenni magunkat a kora reggeli futásra, annál kevesebb erőnk marad, hogy utána ne egy minyont nyomjunk be reggelire: egy óriási elhatározás olyan sok energiát vesz el, hogy kevés marad a többire.
Elég erős vagyok?
A fogadalmak másik nagy ellensége, amelyet a pszichológusok beazonosítottak, ha az ember görcsösen a célra összpontosít, márpedig az elszántságot és kitartást semmi nem öli meg gyorsabban, mint a végeredmény miatti aggodalom. Hajlamosak vagyunk egy-egy fogadalmat túlértékelni, és az üdvözítő boldogság forrását látni benne, amely híján tökéletlen életre és örök boldogtalanságra ítéltettünk. „Mi lesz, ha nem sikerül? Mit csinálok, ha nem olyan lesz, mint amilyennek szeretném? Egyáltalán, elég erős, okos, szép vagyok ahhoz, hogy belevágjak?”
Az önsegítő könyvek megszállottan sulykolják, hogy ha erős vagy, kitartó és bátor, akkor meg tudod csinálni, eléred a célodat. De mit tegyek én, aki nem vagyok erős, kitartó és bátor? Lusta vagyok, akaratgyenge, és már az elején legszívesebben feladnám. Már ahhoz is külön elhatározás és fogadalom kellene, hogy azt mondjam, „erős vagyok, meg tudom csinálni”. Ráadásul pszichológiai kutatások bebizonyították, hogy az effajta megerősítések az alacsony önértékelésű emberek önbecsülését még jobban rontják, ha elmarad a várt eredmény.
Nem baj, ha nem vagy szuperhős
Az én emberem Shoma Morita japán pszichológus, aki erre azt válaszolja: mindegy, csak csináld. Tökéletesen elképzelhető, hogy véghez vidd, amit akarsz – elmenj tornázni, nekivágj egy kellemetlen feladatnak vagy fánk helyett salátát egyél –, anélkül, hogy olyan lelkes lennél, mint egy sportreklám szereplője. Nem igaz, hogy sziklaszilárd akaraterő és rendíthetetlen elszántság kell az első lépés megtételéhez.
Morita azt tanácsolja, hogy most kezdjünk neki, „akkor is, ha neurotikusak, tökéletlenek, halogatók, egészségtelenek, lusták vagy bármi mások vagyunk, amivel helytelenül felcímkézzük magunkat”. Ez semmiképp sem nyomasztó, sőt igenis bátorító. Ettől tényleg azt érzem, hogy változtatásra nemcsak az erősek, az elszántak és kiválasztottak képesek, hanem bárki. Január elején ennél nagyobb lelki tuning nem is kell.
