Péntek volt, késő délután, a VIII. kerület remek minőségű aszfaltján hasítottam bicikliháton. A fülemben Sting pulzált, és már majdnem mennybe mentem a nagy nyugalomtól, amikor egy egyirányú kis utca végén azt hittem, szívinfarktus kapok: egy fiatal nő valószínűleg benézte az utcát, mert a záróvonal és a behajtani tilos tábla ellenére kivágta balra az indexet, és dinamikusan behajtott a keskeny utcába. Aztán hirtelen észbe kapott, rájött, hogy hibázott. Satuféket nyomott, sikított egy nagyot, majd elkezdett jajistenemezni. Mögötte a kislánya ült, aki a hirtelen fékezéstől és anyja sikításától megrémült, és pityeregni kezdett.
Az utca sarkán, egy késdobáló előtt, három negyvenes, meztelen felsőtestű, olcsó sört szopogató munkásember állt, akik szinte szinkronban kezdtek el ordibálni: “Tanulj meg vezetni, hülye ribanc!” A nő döbbenten nézett rájuk, hallotta a szitkot, hisz le volt tekerve az ablak, elvörösödött, és újra eluralkodott rajta a pánik: Jaj, istenkém, most mi lesz?! Atyaúristen! Ott állt az utca elején. Farkasszemet nézett a másik autóssal. Visszatolatni a kétsávos útra nem tudott. Látszott rajta, menten elsírja magát.
Az út szélén ácsorgó három izzadságszagú alak véletlenül se mozdult volna, ellenben két böfögés közben hangosan magyaráztak: Behajtani tilos! Az utca egyirányú! Aki ezt a táblát sem ismeri fel, az hogy kaphatott jogosítványt? Közben a kihajtani óhajtó autós is bepipult: a dudára tenyerelt és a klimatizált szuperautójából heves anyázásba kezdett. A fiatal nő végleg megsemmisült, könnybe lábadt a szeme, és továbbra se tudta, merre vegye az irányt – közbe-közbe a gyerekéhez is hátranyúlt, hogy megnyugtassa, csitítgassa.
Látván, hogy senki nem akar segíteni, odagurultam mellé, és mondtam neki, hogy figyeljen rám. Biciklimet óvatosan kitoltam a kétsávos útra, megálljt intettem az autósoknak, hogy lassítsanak. Mivel elütni nyilván nem akartak, heves gesztikulálás mellett megálltak, és várták, hogy történjék végre valami. (Zárójelben jegyzem meg, kábé fél perc türelemre lett volna szükség.)
Miután megálltak az autók, jeleztem a nőnek, hogy tolathat. Amikor kigurult a főútra, lefulladt. Mindkét irányból teljes erőből nyomták a dudát, óriási lett a hangzavar. Amikor végre sikerül elindítani az autót, a nő már zokogott, és hatalmas padlógázzal, csikorgó kerekekkel kilőtt.
Az anyuka közlekedési vétke nem tartott tovább 3 kerek percnél, ez azonban túl hosszú időnek bizonyult, dudával és ordítozással tudták csak “orvosolni” a helyzetet.
Én meg csak álltam ott az út szélén, és nem fért a fejembe: egy kis segítségnyújtással fél perc alatt meg lehet oldani egy ilyen helyzetet, ellenben kurvaanyázással és vad dudálással egy soha véget nem érő káoszba fullad a történet.
Érthetetlen, ez a sok autós tényleg soha nem követett el még hibát?
