“Gyerekek, én nem tudok, és nem is akarok lefogyni, engem mindenki így szeret, ahogy vagyok” – csípek el egy beszélgetést a menzán, ahol éppen lelkesen lapátolja be az ebédjét egy csapat középkorú nő. “Le tudnál, ha akarnál” – jegyzi meg egy kedves kolléganője, és látszik, hogy a többiek sem hiszik el, hogy mindenki így szereti, ilyen teltkarcsúnak. Hát, nem szeretjük, aki nem diétázik, és még jól is érzi magát a bőrében, aki pedig diétázik, az meg idegesít bennünket, mert mi nem csináljuk.
De itt van szegény gluténérzékeny (és karcsú) kolléganőnk, akinek elég gyakran kell szembesülnie megvető pillantásokkal, és rendszeresen vágják hozzá, hogy “minek fogyózol, ha ilyen vékony vagy?”, amikor például a rántott csirkecombot hámozza ki a panírból. Pedig “csak” lisztérzékeny, és nem arról van szó, hogy fogyókúrázik. Ő lenne a legboldogabb, ha bőröstül-panírostul falhatná.
Azt már tudjuk, hogy a férfiak azt szeretik, ha pompás a nők alakja, de ha ehhez diétázniuk is kell, urambocsá’ salátát rágcsálni, azt ki nem állhatják. Most viszont egy hiánypótló brit kutatás kiderítette, hogy a diétázó nők barátai, rokonai is a falra másznak a diétázó nőktől. (Azért írok csak nőket, mert a kutatásban nem kérdezték meg a fogyókúrázó férfiakról az ismerőseiket, mintha a pasik nem diétázhatnának. Na, ennyit erről.) Szóval a fogyókúrázó nők fele bevallotta, érzik ők is, hogy túl sokat beszélnek a fogyókúrájukról másoknak, és tudják azt is, hogy ezzel idegesítik a környezetüket, de ez van, nem tudnak leállni. A diétázók barátainak jó harmada mondta azt, hogy inkább elkerülik a fogyókúrára kattant barátaikat… Mennyire jó fej barátok!
Én tisztelem, becsülöm a diétázó férfiakat, asszonyokat, de személy szerint ez nekem nem menne, mert imádok kolbászt enni két pofára, édesség nélkül meg nem bírom elképzelni a napomat. Szóval ringatom magam abban az illúzióban, hogy ha biciklivel járok, nem kell fogyókúráznom, és azt ehetek, amit csak akarok. (Na, azért ez is egy tipikus, idegesítő mondat, nem?)
