A Keleti pályaudvarról indult a vonatom. Csütörtök késő délután volt, a kocsiban körülbelül harminc ember ült. Indulás előtt úgy 5 perccel egy fiatal férfi rontott be, kezeiben rengeteg kopott, foltos csomaggal. A zacskókat, a gurulós bőröndöt és egy duzzadásig tömött hátizsákot egyszerűen csak behajította az ülésekre, és újra kirohant. Alig telt el egy perc, lihegve, ziláltan egy kerekesszékféle szerkezetet tolt maga előtt – közben hangosan bosszankodott: a pénztáros nem tudott neki és családjának a négyüléses, asztalos részhez helyjegyet adni. A férfit egy törékeny, fiatal nő követte, karján egy tíz év körüli fogyatékos kislányt cipelt.
Az anyai hang
A gyermek nem nagyon tudott mozogni, szülei félig fekvő pózba helyezték, de így is csak maximum húsz percet bírt ki; fel kellett emelni, átmozgatni, simogatni. Fejét csak lefelé és oldalirányba tudta mozdítani, de ezt kizárólag akkor tette meg, ha édesanyja hangját meghallotta. Ilyenkor elcsendesedett, abbahagyta a hangos, artikulálatlan ordítást.
Az útitársak arcáról világosan le lehetett olvasni, hogy hozzám hasonlóan nem nagyon tudnak mit kezdeni a helyzettel. Bámulni nem illik, de nem lehetett nem rájuk figyelni. Páran felajánlották a segítségüket, egy férfi segített a csomagok elhelyezésében, egy idős néni felajánlotta, hogy szívesen ölébe veszi a kislányt, mesél vagy énekel neki, míg egy fiatal lány egy játékot kapott elő a táskájából, hátha valahogy meg lehet nyugtatni a gyermeket. De a kislány csak alig pár percre hallgatott el: anyja nyugodt szavaiba mintha megkapaszkodott volna pici tudata, de pár pillanat múlva már újra beleremegett a kocsi a sikításába.
Édesapja arcán látszott a feszültség, minden tőle telhetőt megtett, hogy csitítsa gyermekét. Dudorászott, a kulcscsomóját csörgette, fel-alá járt vele az ülések között, az ablakon keresztül megmutatta az eget szelő repülőket, a sárga traktort a szántóföldön. A pici lány alig észlelt ebből bármit is, csak mondta, mondta a magáét, egyre hangosabban, erőteljesebben. Az apa merev tekintete elárulta, kellemetlen neki a helyzet, pontosan tudta, lánya hangoskodása miatt ők a főszereplők, mellettük pihenni, lazítani nem nagyon lehet.
Vele ellentétben a fiatal édesanya maga volt a megtestesült nyugalom. A kétórás vonatút alkalmával egyetlen pillanatra sem veszítette el türelmét, minden percben ugyanazon a szeretetteljes hangon csitítgatta, szeretgette lányát. Bújt hozzá, csiklandozta, simogatta, etette, itatta, öltöztette. Olyan érzésem támadt, hogy pontosan érti lánya furcsa nyelvezetét, az ő fülét nem sértették a vad hangok, a fájdalmasnak tűnő kiáltások.
Nem úgy a többi utasét; volt, aki diszkréten, mégis szemmel láthatóan mindent megpróbált megtenni, hogy elvonja figyelmét a családról. A fiatalabbak hangos zenével tömték be a fülüket, páran a büfékocsiba mentek át, volt, aki rejtvényt fejtett, megint mások beszélgetni próbáltak – de az arcok egyre feszültebbek lettek, a türelem érezhetően fogyott. Egy óra elteltével az én fejem is rettenetesen megfájdult. Szégyelltem magam, és örültem, senki nem láthatja, hogy egy fogyatékos lány hangja fejfájást váltott ki belőlem. Ennek ellenére senki nem esett ki a szerepéből, egy pisszenést, egy neheztelő sóhajt sem lehetett hallani. A lelke mélyén talán mindenki érezte, mekkora terhet cipel ez a két fiatal szülő – ezt türelmetlenséggel tetézni embertelen lenne.
Az édesapa védelmében
Az édesapa észrevette, hogy figyelem őket. Aggódva nézett rám, tudta, mit okoz a jelenlétük – ugyanakkor felkészült mindenre, tekintetéből átjött az apai erő, elég egy rossz szó, és ő bárkinek nekimegy. Ezzel az elszánt tekintettel nézett rám is, feszülten várta, mi lesz a reakcióm. Éreztem, nincs szüksége másra, csak egy aprócska visszajelzésre. Rámosolyogtam, és tekintetemmel üzentem: Ne aggódj, nincs semmi baj! Picit mintha megnyugodott volna, úgy érezhette, megértő emberek ülnek körülöttük, akik talán sejtik, min mennek keresztül minden áldott nap, a nap minden percében.
Két óra múlva aztán megérkeztünk, mindenki fellélegzett, vége szakadt a nagyon is tanulságos útnak. A szomorú helyzetből mindenki szabadon menekülhet, kivéve a két szülőt, akiknek ha telne rá, nem vonaton, hanem autóban szállítanák imádott kislányukat, hogy se őt, se magukat, se másokat ne kelljen kitenni az utazás okozta tortúrának. Újra lendületet vettek, szegényes karácsonyfaként magukra aggatták a sok csomagot, beállították a kerekesszéket, és hosszas tervezésbe kezdtek: hogyan oldják meg az út többi részét. Busz, pár megálló, és a megállóban már ott vár rájuk egy autó. Jaj, csak a buszra tudjunk felszállni – sóhajtott az édesanya, akinek most először hallottam csüggedést a hangjában.
Egy életen át
Sokáig nem tudtam szabadulni a gondolattól. Én és a többi utas mindössze két órára láthattunk bele az életükbe, ez is bőven elég volt ahhoz, hogy a belső feszültség jelei jelentkezzenek. Elképzelni nem tudom, milyen lehet egy egész nap, egy egész élet így – nincs kiszállás. Szeretettel, türelemmel, együtt kell tolni ezt a nehéz, de szeretett terhet holnap, holnapután, mindörökké, nemcsak jóban, a rosszban is, ugyanúgy.
