A Facebookon egymás után jelennek meg üzenetek: nők tesznek közzé valamit, amit eddig magánügyüknek tekintettek. Hogy eldöntötték, elmennek nőgyógyászati vizsgálatra, HPV-szűrésre, vagy hogy beoltatják magukat méhnyakrák ellen. Egy magánügyből közügy lett, közös ügy, a mi ügyünk. Nem kellett ahhoz személyesen ismerni Mittelholcz Dórát, hogy tragédiája megérintse az embereket.
Merthogy hajlamosak vagyunk azt hinni, a tragédia az, ami mással történik: egy másik kontinensen, egy másik családban, egy másik emberrel, amíg ránk nem szakad, hogy mi sem vagyunk kivételek. Vagy, mint most, szembetalálkozunk egy történettel, ami akár velünk is megtörténhetett volna. Sokkoló, mert fiatal volt, sikeres, akart és szeretett élni. Mint mi, vagy majdnem olyan. Anyáinknak pedig olyan, mint mi, a lányaik. Csak eddig nem sok szó esett róla. Amúgy is inkább suttogva, félve hozzuk szóba az “r” betűs betegséget, amelyet – fiatalság, bolondság – hajlamosak vagyunk az idősebb korosztályhoz kötni. Közben itt élnek mellettünk, és küzdenek. Lázasan nézzük Dóra videóját, olvassuk az interjúit, a könyvét, mert fiatalok ritkán írnak tragédiákat.
Az igazság, ahogy van
Dóránál a méhnyakrákot 29 éves korában diagnosztizálták. A kezdetektől fogva megírta tapasztalatait a Facebookon, később a barátai unszolására kezdett bele könyvbe, amelyben a négy éven át húzódó kezelések, fájdalmak, a kiszolgáltatottság, a reményvesztés mellett nyíltan leírja, hogyan épült le a teste. Még akkor kezdett el írni róla, amikor reménykedett a gyógyulásban, ahogyan még az első műtétek után is bízott benne, hogy lehet anya. Ahogyan bátorította a néhány hónappal ezelőtt elhunyt sorstársát, Urbán Zsófiát.
A rákkal küzdő embereket eddig olyannak képzeltem, amilyennek a hospice riportokban láttam. Csontsoványra fogyva, hatalmas szemekkel, legyengülten. Nem tudtam – mert nem akartam tudni – a hányásról, a szagokról, az észrevétlenül elfolyó vizeletről. Istenem, ha belegondolok, mennyi bátorság kell ahhoz, hogy ennyire nyíltan beszéljen valaki a testéről! Hogy elmesélje, mivel jár az, amikor egy nőt gyakorlatilag “kipakolnak”: hogy mit jelent fiatal nőként az, hogy elveszíti először méhét, a petefészkeit, majd műhüvelyt kap, de a csiklóját már nem engedi. Hogy vizeletet, székletet tartó sztómazsákokkal él, amelyeket a szerelme cserél.
Nem lehet tagadni: a szenvedésben nincs semmi magasztos, semmi megtisztító. A szenvedés az, ami: kín, fájdalom, gyötrődés és gyötrés, mert aki látja, és akinek el kell viselnie a beteg kétségbeesését és kontrollálatlan dührohamait, az már fárad. Elveszti a hitét, és belefárad, és már leplezni sem tudja. Nagy csaták, nagy veszteségekkel, és ezt négy éven át csak nagyon nehezen lehet bírni.
Tanulság mindenkinek
Dóra története szól a betegségről. Nem hitt abban, hogy a rák lelki okokra vezethető vissza, neki nem volt baja azzal, ahogyan a nőiességét megélte. Azzal viszont igen, hogy ha tönkreteszed magad, akkor legyengülsz. Ő már csak tudta, aki állandóan pörgött, ha kellett, hét napból hetet dolgozott, napi tizennégy órákat.
A története szól arról, hogy “figyeljünk magunkra, az összes vizsgálatra menjünk el, fogászattól a prosztatavizsgálaton át a tüdőröntgenig. És igyekezzünk kerülni a stresszt. Persze mondhatod egy, a két gyerekét egyedül nevelő anyának, hogy ne stresszeljen… És roppant közhelyesen hangzik, de tudni kell, mik a gyenge faktorai a szervezetednek, és a stresszt igenis meg kell tanulni kezelni, minimalizálni. El kell engedni például a hülyék miatti idegeskedést. (…) De igenis beszélni kell akár egy barátnőnek arról, ami bánt minket, megnézni, mik azok a gondok, gyötrő gondolatok, amik visszatérnek, és folyamatosan frusztrálnak.” Íme, az egyetemes üzenet, mert ugyanazt mondja, amit az életmód- és az ilyen-olyan guruk hada, csak nekik nem biztos, hogy elhisszük, legalábbis nem feltétlenül megyünk el a napi bölcsesség elolvasása után nőgyógyászhoz.
A története szól a szenvedésről: arról, hogy ha súlyosan megbetegszel, nemcsak a betegséggel kell megküzdeni, hanem azzal is, hogy ezután a jövőt nem lehet tervezni, hogy zsákbamacska lesz az egész, és folyamatosan csak azon jár az agyad, mi mit ér meg. Hogy miközben élni szeretne, egyre inkább gondol a másik útra, a halálra. Hogyan fordulnak egy fiatal nő gondolatai az anyaságtól az eutanáziáig. Mi lenne, ha…? Mert “egy idő után nem tudja rajtad kívül senki eldönteni, hogyan és mennyit szenvedjél”. Élni akar, tíz körömmel kapaszkodik az életbe, de ha nem tud normálisan, nem akar teher lenni, és nem akar szenvedni.
Szól a szeretetről, amit családtól, barátoktól kapott, és a szerelemről. András, akit betegen ismert meg, gyógyszerezte, sztómazsákot cserélt, ágytálazott, de nem undorodott. Miközben Dóra nem érezte magát nőnek, András, aki bár “épp az előbb engedte le a vizeletes zsákot, utána nem kriplinek és roncsnak lát, hanem annak a nőnek, akibe beleszeretett. Hozzám bújik, átölel, és mondja, “Gyere vissza, hiányzol. Nőként is.”
És a halál árnyékában persze szól az életről, leginkább erről. A teljességében megélt, jó életről, annak minden óriási, banális és sorsdöntő tévedésével együtt, ami végül az életedbe kerülhet. Aztán hogyan kerülhetsz a legvégén egyenesbe magaddal. Hogy az ő esete tényleg “a bazmeg kategória”. Hogy milyen dolgokon múlhat élet és halál, hogy akivel lefekszel, az nem figyel oda, hanyagságból nem foglalkozik egy hetyke HPV-vírussal, elvégre ha neki nincs baja belőle, mással miért is törődne? Amikor a férfi megtudta, hogy Dóra beteg lett, és hogy tőle lett beteg, még annyit sem mondott, hogy bocs – ez az egyetlen dolog, ami Dórát bántja. Szabad és kell hinni abban, hogy vannak csodák, de néha nincsenek, akármennyit küzdesz, akármennyire szeretnek, akármennyire hiszel bennük. És menj el, menj el, menj el a szűrésre, ott pedig kérdezz, bármit, mindent, amit tudni akarsz. Aki hallja, adja át.
Újságíró volt betegségében is: kimondta, amit kellett. Ez a legtöbb, amit tenni lehet.
