“Isten ba**on meg!” – rebegtem pár évesen anyukám szülinapján egy szál tulipánnal a kezemben természetesen az “Isten éltessen!” helyett, de hát egy asztalosműhely közelében nőttem fel, szóval káromkodást ittam reggelire, és anyukám mindent elkövetett ellene, de hiába.
Egy jógás ismerősöm mesélte, hogy ő feladta magának – egyébként egy életre – leckének, afféle gyakorlatnak, hogy figyel magára, és nem hagyja el csúnya szó a száját. “Váó!” – mondtam, és gondoltam, ez kell nekem: kipróbálom egy hétig, be tudom-e tartani.
Az első egy hét óriási kudarc: kábé szerdán jöttem rá, hogy a szemem sem rebbent, és röpködtek a baszdmegek, észre sem vettem, olyan elemi szükségem volt rájuk, mint egy falat kenyérre.
Mélységes szégyenérzettel zártam a hetet.
Mást kellett kitalálnom, mert hiába kértem a barátaimat, a kollégákat, hogy figyelmeztessenek, ha káromkodnék, ahogy én sem vettem észre, úgy ők sem.
A második héten kitaláltam, hogy fizetek önmagamnak egy ötvenest minden egyes káromkodásomkor, amit az elején szépen be is tartottam, de a végén a fegyelmezetlenségem és a csúnya szavak iránti vágyam elsodort. És már nem maradt apróm sem…
Aztán szabadnapomon a Balaton felé tartottam, beültem a kis Twingómba, és rettegtem, mert tudtam, hogy vezetés közben nem lehet NEM káromkodni. Ezt a műveletet az apám tudja művészien csinálni, és gyűlölöm, amikor mellette ülök közben. Már nem az apámat, hanem ahogy káromkodik vezetés közben.
Egy darabig csak sziszegtem a fogam között, mormogtam a “necsesződjfelmindenelédvágón” mantrát. Aztán kitört belőlem egy gyönyörűen ejtett “k..va anyád”, meg egy “gratulálok, paraszt“, de ez utóbbit, nem éreztem igazán káromkodásnak.
És akkor a hülye az káromkodás? És a basszus?
Ilyen és ehhez hasonló kedves kis dolgokról gondolkoztam, amikor Simicska Lajos bemondta, hogy “geci”. Köszi, Lajos, nem könnyítettél a dolgomon!
“K..va jó ez a táblázat” – hallom a folyosón tárgyaló kollégák megbeszélését, sima ügy, káromkodni emberi, egyre felszabadultabb vagyok, és kezdem azt érezni, mekkora hülyeség ez a fogadalom. Én imádok káromkodni, imádom a csúnya szavakat formázni, és baszki, nekem ez felszabadító! Pedig bevallom, a nem káromkodástól valami átszellemült boldogságot vártam, valami nagyon spirituális, “dejóembervagyok”-érzést. Nem jött.
“Baszkikám” – ejti valami gyönyörű szépen Judit kolléganőm, és már amikor először hallottam, éreztem, hogy én ezt a szót ki AKAROM mondani, és bárcsak én találhattam volna fel. És fogok káromkodni, mert egyszerűen jólesik, és kellő szemtelenséggel erre biztatok mindenkit – kivéve a gyerekeket, mert ha egy kisgyerek káromkodik, akkor elveszik egy nyuszika egy nagy sötét erdőben –, hogy intelligensen káromkodjon, és a baszkikámat is küldöm mindenkinek, aki szereti.
