A szombat reggel persze más. Ilyenkor mi is kicsit tovább alhatnánk, de a gyerekek már reggel hétkor túlpörögve zsizsegnek a hálószobánkban. Ha nem vagyunk elég határozottak, akkor rá is állnak az ágyra és addig ugrálnak, míg az alvás utolsó lehetősége is szertefoszlik, és kénytelenek vagyunk karikás szemekkel kikászálódni. Szombaton esik meg néha az is, hogy felnőtteset játszanak, és ők készítenek reggelit nekünk. Ehhez persze még nem elég nagyok, de volt már egy-két értékelhető próbálkozás. Egyszóval szombaton nagy az élet, és ilyenkor a nevetés is gyakoribb az asztalnál. Mit nem adnék, ha ez fordítva lenne, és a hétköznapok indulnának így!
Egyébként próbálkoztam már sok mindennel. Viccelődéssel, jópofizással, de készítettem már poénos szendvicseket is reggelire – kemény tojásból nyulat, retekből és uborkaszeletekből hernyót, Angry Bird figurát sajtból, olivabogyóból és gépsonkából. De egyik sem jött be. A szendvicsek még csak-csak elszórakoztatták a kölyköket, de azt a szép, csilingelő reklámkacagást sosem sikerült kihoznom belőlük. Pedig örülnék, ha vidáman indulnának az iskolába.
Más módszerhez kellett tehát nyúlnom, és úgy döntöttem, átverem őket. Áprilisi tréfa – végül is mért ne? Cseréljük fel a napokat, legyen a péntek helyett szombat! Csütörtök este el is kezdtem az “ágyazást” a kis viccemnek. Vacsoránál bejelentettem, hogy az általános iskolai tanárok holnap sztrájkolnak (bemondta a tévé!), ezért a pénteki tanítási nap elmarad. Döbbent csend lett egy pillanatra, majd szabályos őrjöngésbe törtek ki a gyerekek. Egy null ide, a vacsora legalább már jó hangulatban telt el. Az igazi poén azonban még hátra volt. Másnap minden a terv szerint alakult: “szabadnap” van, tehát korán kelés, rajcsúrozás, vihogás. A gyerekek nem is lehettek volna ennél lelkesebbek, a reggeliző asztal mellett egymás szavába vágtak, és végre, először a történelemben hétköznap is az ő kacagásukkal indult a nap. Én persze fél szemel az órát figyeltem, és amikor eljött az idő, kénytelen voltam közölni velük a lesújtó hírt: sajnos a sztrájk csak egy áprilisi tréfa volt, amit jól be is vettek. A suli ma is ugyanolyan szélesre tárt kapukkal vár rájuk, mint tegnap. He-he! Hát ezen nem nevettek sokat. Cserébe viszont én derültem nagyon jól megnyúlt képükön, és a dünnyögésen, amit előadtak készülődés közben. A hangulat azonban még így is jobb volt, mint egy átlagos pénteken: az álomkóros, kelletlen téblábolás helyett magukban füstölögve és gyorsan pakolták be a táskáikat, és mire kiléptek az ajtón, nagyrészt a mérgük is elszállt. Fél siker, elismerem. Az viszont már nem az, hogy nem csak egy mosolyt, hanem egy diszkrétebb kuncogást is sikerült kicsalnom belőlük következő hétfőn, amikor reggel felidéztem az a gyászos képet, amit a füstbe ment sztrájk hallatán vágtak.
