Valószínűleg épp olyan értetlenül nézel most te is, hogy mi értelme annak, hogy nincs értelme semminek. Gondolkodsz néha ezen? Hogy miért csinálod azt, amit csinálsz? Miért kelsz fel reggel, és minek jössz-mész jobbra és balra a nap folyamán? Vagy te is úgy vagy ezzel, hogy reggel fásultan csak megcsinálod a reggeli kávédat, eltervezed, mi mindent fogsz aznap megcsinálni, elmész munkába, utána postára, befizeted a csekkeket, összeszeded a gyerekeket a mindenféle intézményekből, elviszed őket játszótérre, hazaérsz, vacsorát csinálsz, közben arra sincs időd, hogy leülj és megidd a délutáni kávédat. Kiteregetsz, mert már megint mosni kellett, elkészíted a másnap tízórait nekik, megnézel egy filmet vagy letöltöd a kedvenc sorozataid egyikének másik epizódját, majd bezuhansz az ágyba, hogy már álmodozás nélkül tedd le a fejed a párnádra.
Taposómalom, az van.
Járod a magad ördögi köreit, és próbálsz beszuszakolni a napjaidba néha egy programot, amiért érdemes felkelni. Amit érdemes várni. Mondjuk elmész nyaralni, most jön úgyis a nyár. Nagy izgalommal tervezgeted azt az egy hetet, amikor aztán majd nagyon jól érzed magad. Nem is egy hét, csak 5 nap, mert 7 éjszakára már nem, mert az már sok, pedig de jó lenne, akár két hétre is. Ez éltet hónapokon keresztül, hogy majd ott, majd akkor, majd jó lesz, majd boldogság és pihenés vár.
De amikor elmész nyaralni, nem szabadulsz a nyomástól a válladon. Görcsöl a nyakadban az az izom. Azt jelzi, hogy a fejedben lévő ördögi körből nem lehet szabadulni. Már a nyaralás második napján ott van az agyadban az a kis gondolat, ami egyre csak növekszik: már csak 4 nap van hátra a munkáig… már csak 3… a nyomás növekszik… most már mindjárt újra el kell viselni a kolléganőt, újra hallgatni kell, ahogy a hozzá nem értő főnököd basztat és eladja sajátjaként a te munkádat.
Van értelme? Nincs. Tényleg nincs, de ez tényleg jó hír.
Most talán azt hiszed, hogy jövök a pozitív gondolkodással, pedig dehogy. Nekem is herótom van a sok okos elmélettől, hogy ha szar az élet, akkor csak gondolj jót róla, és máris jobb lesz. Nem lesz. Az élet néha szar, és akkor nincs mese, nem lehet a szarból várat építeni. Van hogy jó, van hogy nem jó. Ha egy nagy kupac kutyakaki köré szép virágokat rajzolunk és behintjük csillámporral, az akkor is csak szar marad az utca közepén. Csak még ráadásul csillámporos is.
Feleslegesen ámítjuk magunkat a magunkra erőszakolt pozitív gondolatokkal, szerintem csak elnyomjuk ilyenkor magunkban a negatív érzéseinket, aminek pont annyi értelme van, mint a csillámporos kutyaszarnak: semmi. Akkor már inkább csinálok jógás légzőgyakorlatokat naphosszat, hogy megnyugtassam háborgó elmémet, mint visszanyeljem a bennem felgyülemlett negativitást és jól megbetegedjek tőle. De teljesen, úgy nagy egészében nincs olyan, hogy minden rossz legyen. Olyan nem létezik, ebben igaza van a pozitív gondolkodóknak, hogy csak kupacokon keresztül gázolunk az életen át. Ahogy abban is igazuk van, hogy nagy egészében felesleges vizsgálni az életünket.
Mert a nagy egésznek az a szépsége, hogy nincs értelme. Apukám mondta mindig, hogy ha globálban nézzük, akkor az élet csak arról szól, hogy az emberek elmennek A-ból B-be, hogy B-ből cuccokat vigyenek magukkal A-ba, hogy aztán A-ból megint elmenjenek B-be. Milyen igaza volt! Nagy globálban nincs értelme semminek, ha az életed egészét nézed, akkor minek munkába járni, pénzt hajszolni, főnökkel küzdeni, kolléganőkkel csevegni. Mi értelme van annak, hogy este egy újabb filmmel tömjük meg a fejünket. Mi értelme van meghízni, lefogyni, gyereket szülni, elválni, rajongani, gyűlölni, haragot hordozni magunkban? Hiszen a vége mindegyiknek ugyanaz: porból lettünk és porrá leszünk.
Nincs is olyan sok időnk itt ebben a nagybetűs életben, ezt az időt kellene jól eltöltenünk.
Sehogy máshogy nem tudjuk jól eltölteni, mint ha figyelünk arra, ami történik velünk. Ezért éri meg. A kisbabád reggeli mosolyáért, a gyereked öröméért, ha tortát kap szülinapján, a szerelmed öleléséért. Vagy akár azért a cuki kis kabátért, amire végre lett elég pénzed, és amit talán csak egyszer tudsz majd felvenni, de akkor nagyon felveszed. Azért a könyvért, amit már több hónapja olvasol, de mindig belealszol három mondat után. Az olvadó fagyi ízéért a szádban, meg azért a csevejért éri meg, amit a munkahelyeden reggel, amikor még nincs bent a főnök, akkor tudsz megejteni.
Azokért az igéző szemekért, ahogy csak életed párja tud rád nézni. A barátaiddal a nevetésért. A szakítás utáni megkönnyebbülésért. Vagy sírásért. A fájdalomért, amit a kis lábujjadban érzel, ha belerúgsz az asztal lábába, mert azt mutatja, hogy élsz. Azért a lélegzetért, amit magadba szívsz egy hegy tetején, ami olyan tiszta, hogy szinte felhasítja a tüdődet. A fürdőhab illatáért. Azért a srácért, aki le sem bírta venni a szemét a melleidről a metrón. Ezért a pillanatért, amiben épp most vagy, mert ez pont olyan lehet, amilyet te szeretnél. Mindegy egyes lélegzetvételért. Az életnek tényleg nincs értelme, de a lélegzésnek például van. Mert amíg tudsz lélegezni, addig élsz. Utána már teljesen mindegy.
