Aztán persze most gyűlnek a könnyek a szememben, ahogy felidézem mindezt: azt a fülledt, meleg délutánt, az ablak alatti rácsos ágyat, ahol feküdt a gyenge kis teste, a bőre tapintását, a pillantását, az elcsukló hangját, a mosolyt, ami ott volt még a csontos arcán is. Meggyötörte a sok kezelés, meggyötörte a rák. Vele voltam az utolsó órákban, vele végig, míg a teste teljesen fel nem adta.
Útravalóul kaptam…
Éppen tombolt a Művészetek Völgye, a barátaim valahol, valamilyen koncerten lazultak, de én ott strázsáltam mellette, amit nem helyeselt: “Miért nem mész ki te is? Menj haza, és táncolj! Vedd fel a pörgős szoknyád!” – szólt. Egyszerűen nem tudtam hova tenni a tanácsot. Nem voltam egy nagy szoknyás, sőt éppen csak kibontakozóban volt a nőiességem. 22 éves voltam, bohém egyetemista, arra tettem fel az életem akkoriban, hogy megmentem, meggyógyítom. De aznap már sejtettem, hogy ennyi volt, már nincs sok hátra, szorítottam a kezét, és betudtam ezt a mondatot az erősen oxigénhiányos állapotának, hiszen a daganatvíz a tüdejében alig hagyott helyet az éltető levegőnek.
A folytatásért kattints a Második feleség caféblogra!
