Éjszakai portás sztori: zokogó nő, elveszett telefon, kamu Porsche

A kicsi szoba, ami mobiltelefon- és számítógép szerviz is egyben, kissé avítt belső részét a székben elhelyezkedve egy hatalmas tükör feledteti, amely előtt egy antik dressing table mutatja, hogy már két századdal ezelőtt is valaki a titkait itt osztotta meg. Mosolygós hallgatóságom, régi barátom az Iránból származó Dave, aki jogot tanul a helyi egyetemen, és nagyjából ennyit sikerült róla megtudnom.

Noos, Rober’ – szól hozzám lehetetlen franciás akcentussal – mivel lepjük meg a kedves vendéget?

Kissé haboztam mert nem értettem, hogy most én vagyok a vendég, és ő akar engem meglepni, vagy az én vendégeimről beszél, hogy az új frizurámmal … na, de mindegy is úgyis azt csinál, amit akar a fejemmel sosem tudjuk összehangolni az igényeket a pillanatnyi hangulatával. Néha próbálkoztam a helységben lévő fényképekre mutatva leírni a frizuraigényemet – kevés sikerrel.

Do as you like!- próbáltam áthidalni mindkettőnk dilemmáját, amivel az elnyűhetetlen mosoly meggyőzően szélesebbre húzódott a borotválatlan arcán, kivillantva az összes hófehér fogát, amivel minden Angliában élő emigráns egyből felbosszantja a helyieket. Miközben Dave beöltöztetett denevérembernek és kedvesen belehajolt az intimnek nevezett zónámba – szinte éreztem a leheletét:

Noos Rober’, tö’htént valami é’hdekes amióta nem jártál nálunk? –majd kacsintott.

Well, természetesen minden este egy újabb történet,- vágtam rá – ahogy nálad is, ha nem a vendég maga okoz valamit, akkor is történik meglepetés, vagy legalábbis egy váratlan esemény. A múlt pénteken is próbára tette a sors a türelmemet, és mint éjszakai portás gyakorolhattam a problem solving skills feljődésem.

Ez az este is úgy indult mint bármelyik:

Már amikor közeledtem a szálloda felé akkor láttam, hogy minden gyertya ki van téve, tehát nem a lusta carporter-ek egyike van szolgálatban, majd belesve a Bistro-ba nyugtáztam, hogy péntek estéhez képest igen csak sokan vannak, majd gyorsan elfordítottam a fejem, nehogy szemkontaktusba kerüljek az orosz származású étteremvezetővel, aki egyébként azt hiszi magáról, hogy kenyérre lehet kenni, bár azt a szót, hogy please még nem hallottam a szájából.

Lift, tükörben gyors ellenőrzés, -hmm, igen hamarosan meg kell látogatnom Dave-et. A liftből kifelé haladva majdnem összeütköztem egy fiatalemberrel. A kék ing mondhatni mindennapos a britek öltözködésében, de ahogy felfelé haladt a lépcsőn láttam, hogy drapp rövidnadrágot és barna szandált hord ami a casual ruhatárra vall, bár a viselt szandál kissé kilógott a sorból, olyan furcsa érzés kerített a hatalmába, hogy valami nem az igazi – ekkor még nem sejtettem miért.  A folyosón éppen egy 10 fős lánycsoport mellett jöttem el, akik amúgy rám ügyet sem vetettek rám, amikor a viseltes szandál és a drapp rövidnadrág a Hugo Boss inggel éppen az egyik ajtón próbált átjutni.

– Segíthetek? Itt dolgozom.

– Nem köszönöm, csak keresek valakit… és indult el egy olyan terem irányába –Library– amiben biztosan nem fogja megtalálni akit keres. Tudom, mert itt dolgozom.

Míg a kabátomat rendezgettem, az ablakon keresztül láttam hogy egy hölgy sétál el az ablak alatt, gondoltam is, hogy mindjárt belép, de ehelyett újra elment az ablak előtt csak a másik irányba. Nem is tulajdonítottam a dolognak különösebb jelentőséget, a táskája viszont feltűnt: barna, virágmintás finom bőrfülekkel, kissé jobban megpakolva annál, mint amit egy hölgy csak úgy magával cipel egy éjszakai kiruccanásra.

Éppen tizenegy óra lett, amikor már minden kolléga elment és csak az éjszakás munkatárs rótta az emeleteket, hogy bármi probléma –tűz, víz –záporeső, illetve beázás-, vagy hangos szeretkezés- szitkozódás esetén mi azonnal reagálhassunk. Valahogy így: “Máris szólok a felettesemnek…”

Szóval éppen a napi rutin “napi sajtó elolvasása” közepén jártam amikor egy hölgy, pontosabban kettő és egy úriember toppant elém:

–          Egy kis segít.. – kezdett bele az egyik nő, de a férfi azonnal félbeszakította.

–          Nekem csak a kulcsomra lenne szükségem! Mr. Swan, nem emlékszem a szobámra – lépett az éppen megszólaló hölgy elé a már nem úri ember.

–          Igenis, tessék – adtam át a kulcsot a kötelező mosoly nélkül, jelezvén, hogy bármennyire is posh az akcentusa, a modora az egy paraszté.

Itt kell megjegyeznem, hogy pár perccel később kiderült, hogy az egyik hölgy a pasi  felesége, akiről nem tudtam levenni a szemem. Olyan testhez simuló halványkék ruhában volt, amit a koszorúslányok hordanak. Ezt megerősítendő egy kis csokrot szorongatott ízlésesen a kis kézitáskája mellett, valamint azonnal bevillant a névlistán a Mr. Swan mellett a ’wedding’ szó.

– Ez a hölgy elveszítette a telefonját – kezdte Mrs. Swan a szituáció leírását, és én már szerelmes voltam a hangjába-, egy ismerőse lakik itt, de neki nincs szobája ebben a szállodában. Valószínű hogy a valet hagyta az autóban, aki az imént jött vissza.

Well, az elmúlt egy órában nem volt parkoló autónk, – válaszoltam teljes magabiztossággal, amikor hangos szipogásra lettem figyelmes, ami hirtelen hangos bőgéssé erősödött, nagyon örültem, hogy senki más nincs a recepción.

– De mi történt? – fordultam a hölgyhöz, aki feltett egy világosbarna virág mintás táskát a recepciópultra. Igen, azt a táskát, amit én az ablakból már megjegyeztem, kezdtem is kíváncsi lenni, vajon mi történhetett ezzel a hölggyel, akit fél órája láttam az ablakból – ugyanezzel a táskával.

– Bocsánat, ez nekem nagyon kellemetlen – zokogott fel – egy ismerősömnek foglaltam itt szobát, én csak szeretnék hazamenni, nincs meg a telefonom.

–  Kérem mondja a számát és én azonnal felhívom hátha már megtalálták – vágtam rá, megelőzve a következő könnyhullámot.

– Talán az étteremben vagy a bárban is hagyhatta –sietett segítségünkre Mrs. Swan,

aki mint egy jól nevelt angol lady pár lépéssel a síró hölgy mellett állt kötelességtudóan, készen tanácsot, vagy éppen pofont adni, éppen melyikre lett volna szükség.

A bárban nem tudnak róla az étterem pedig nem veszi fel, de szólok a kollégámnak aki majd megkérdezi, jó?

Ekkor a hölgy olyan hangosan kezdett el sírni, hogy az már igazán kezdett kellemetlen lenni, és hiába éreztem, hogy valami nem stimmel a történetében – ennyire senki sem sír, ha elhagyja a telefonját, még egy újságíró vagy egy game developer sem, akiknek az ÉLETe van benne a telefonjában.

Tárcsázzon – fordítottam a hivatali telefont a hölgy felé akinek a könnyektől nedves ujjai sikamlóssá tették a gombokat, így csak a harmadik próbálkozásra sikerült rendesen a számot beütnie amit öt percen keresztül próbált, és közben csak magyarázkodott, és csak magyarázkodott összefüggéstelenül:

Az apám el tud jönni értem, mert ő a közelben lakik …., nem, nem veszi fel, na most foglalt, biztos próbál visszahívni, mert nem tudja kié ez a szám, a szoba egyébként egy ismerősömé, bár az én nevemen van, de nem veszi fel, nem tudom mit csináljak, ez olyan kellemetlen… -és újra csak sírt, de olyan erővel, hogy kezdtem megsajnálni, de még mindig ott motoszkálta a fejemben, hogy valami fishy a dolog.

Felhívjam a rendőrséget? –dobtam be az adu ászt, amit egyébként Mrs. Swan is jó ötletnek tartott mivel megismételte a kérdést a hölgy felé, hogy biztosan mindenki megértse.

Nem, nem az nem szükséges, csak haza szeretnék menni, ez olyan kellemetlen, én már negyvenegy vagyok bocsánat…

Szabadna a nevét hölgyem. Melyik az a szoba amit lefoglalt?

Ne, az ismerősemet nem hívja kérem! –ellenkezett azonnal, mi Mrs. Swan–el egymásra néztünk, olyan “aha, szóval innen fúj a nyugati szél” nézéssel.

Hívom a szobát, kicsöng. Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e…

–  Nézze hölgyem nem veszi fel senki, de menjünk fel a szobába és nézzünk ott körül, hátha okosabbak leszünk…

–  Nem akarok ott zavarni…

Lassan, de biztosan elindultunk felfelé, szerencsére az első emeleten volt a szoba, így igazából nem kellett messzire menni. Mikor elhagytuk a lépcsőfordulót egy ajtócsapódásra lettem figyelmes ami azt az érzést indukálta bennem, hogy a keresett személy a kalitkában van. Odaérvén az ajtóhoz a kopogásomra az azonnal kinyílt, és lássunk csodát a szandálos – rövidnadrágos férfi állt az orrom előtt, akinek a segítségemet ajánlottam még vagy egy órája. A sors fintora, hogy akkor azt mondta nem tudok segíteni neki, de most mégis én hozom neki, akit keresett. Ez nyilvánvaló volt, az első pillanattól ismerősként néztek egymásra:

– Oh, Hi, téged kereslek.

– Igen ő a partnerem. Keresem a telefonom, itt van benn a szobában?

– Gyere be, kérlek…

– Nem, nem megyek be ODA…

– Gyere be, kérlek…

Nos ekkor hagytam ott őket mert láttam, hogy bizony itt már jobb ha ketten vannak. Pár perccel később a fiatalember megjelent az autóját kérve. Kötelességtudóan megérdeklődtem, hogy elhagyják-e a szállodát vagy csak kiruccannak, magyarul: mikor várhatóak vissza?

– A számlámat is kérném – válaszolta.

– A parkolás díját törölni fogom a számláról – gondoltam ez jól fog esni neki ha már este haza kell indulnia, de válaszra sem méltatott.  Megkerestem a kulcsot és nyugtáztam, hogy egy Porsche. Jobban megvizsgálva a kulcsot volt rajta egy bérleti logó a rendszámmal, szóval csak tettette hogy nagymenő. Mire visszaértem a kocsival már a járdán vártak, de nem beszélgettek egymással. Gyorsan felszaladtam a szobába körbenézni, ott egy igen élénk délután nyomait fedeztem fel az ágyon, meg a fürdőszobában, de talán valami mégsem klappolhatott, vagyis a zokogó hölgy rájöhetett arra, hogy a fiatalember nem igazi. A cipője –szandálja- viseltes mivoltja könnyen elárulja a férfit, ha már a bérelt, kamu Porsche nem…