“Amikor Hollandiába költöztünk, a gyerekeink három- és egyévesek voltak, majd nemsokára megérkezett a harmadik babánk is. Onnantól kezdve én egész nap a park és az iskola között ingáztam, közben szoptattam, és határozottan viharvertnek éreztem magam. Épp emiatt nem kerülte el a figyelmemet, mekkora a különbség az én lerongyolódott anyaságom és a hihetetlenül magas, szőke és karcsú holland anyukák között. Úgy éreztem, az egész országban én vagyok az egyedüli, akit ennyire megtépáz az anyaság.
A holland anyukák valahogy mindig megőrizték a hidegvérüket, akkor is, ha épp több gyerekkel egyensúlyoztak a biciklin, vagy ha a hároméves gyerekük a földhöz verte magát egy kiadós hiszti közepén. Nem sikerült olyat látnom, hogy bármelyikük felemelte volna a hangját a gyerekeivel. Nem azért ilyenek, mert genetikailag nyugodtnak vannak kódolva, hanem ahogy megfigyeltem, egyszerűen csak szeretnek a gyerekeikkel lenni, érdekli őket a véleményük, pontosan kijelölik a határokat, és a családdal töltött időt tartják a legfontosabbnak. És sosem tűnnek úgy, mint akik mindjárt megkattannak (mint én).
Nem a gyerek viselkedéséből ítélik meg a szülőket
Egy csendes városkában éltünk annak idején, ahol mindenki tudott mindenkiről mindent, nem lehetett elmenni egymás mellett ismeretlenül. Így elég jól beleláttam a szokásaikba. Őket nem érintette meg annak a szele, hogy a legfontosabb státusszimbólum a gyerek ruhája vagy hatalmas szülinapi partija. Az életük minden részét mások elvárásain kívül élik. Például kis szülinapi zsúrokkal, a legszűkebb baráti kört az otthonukban vendégül látva, apró ajándékokkal megoldják a gyerekek szülinapjait. És ettől azok a gyerekek teljesen boldogok. Azzal sem foglalkoznak, hogy milyen márkájú ruhákban járnak a gyerekeik iskolába, eszükbe sem jut sem a szülőknek, sem a gyerekeknek, hogy emiatt ujjal mutogassanak egymásra.
A legnagyobb különbség, amit bennük felfedeztem, hogy ott a gyerekek nem a felnőttek kivetülései. Az, hogy a gyerekek hogyan teljesítenek az iskolában, vagy hisztiznek a bevásárlóközpontban, nem jelent egyet azzal, hogy a felnőttek milyen szülők. A szülők nem a gyerekeiken keresztül határozzák meg önmagukat. És a többi szülő sem a gyerekek viselkedése alapján ítéli meg őket.
Nekem ez meglepő volt, dobtam egy hátast, amikor az egyik anyuka úgy mellékesen megjegyezte, hogy az ő fia okosabb az osztálytársánál. Nem az volt megdöbbentő, amit mondott, hanem ahogy mondta: nélkülözött minden egoista elemet, csak egy tényt közölt, és nem volt mögötte semmi olyan, hogy ettől az ő fia több lenne bárkinél, vagy épp ő jobb anya lenne azért, mert a gyereke ilyen okos.
“Csak legyél normális, az is épp elég őrült”
A hollandoknál társadalmi szinten nincs az a nyomás sem a szülőkön, sem a gyerekeken, hogy különlegesnek, kivételesnek, eltérőnek kell lenni ahhoz, hogy mások értékeljenek. “Csak légy normális, az is épp elég őrült” – tartja náluk a mondás. Ezzel egy olyan stresszfaktort szüntetnek meg, hogy nem csoda, ha nyugodtak, hiszen pont olyannak kell csak lenniük, amilyenek.
Az általános iskolákban nincs hajtás, nincs teljesítménykényszer, a házi feladatot alig ismerik, és minden héten kapnak a gyerekek egy délutánt iskolamentes szabadidőnek, így sok idejük és terük van arra, hogy csak gyerekek legyenek. Nagy szabadságot és önállóságot adnak a kezükbe, hogy felfedezzék a körülöttük lévő világot, miközben a szülők nem égnek ki az elvárások miatt, hogy az ő gyerekük legyen a legsikeresebb.
Részmunkaidő, támogatás és hosszú combok
A hollandok még egy dolgot működtetnek sikeresen, ami megvédi az anyukákat az idegbajtól: a részmunkaidő nevű csodát. Az anyák több mint 70 százaléka dolgozik részmunkaidőben, és boldog tőle, úgy tűnik, ez az egyik nem is annyira titkos összetevője a nyugodt anyaságnak. Megadja azt a szabadságot a nőknek, hogy elkötelezetten dolgozzanak a munkahelyükön, pénzt keressenek és építsék a karrierjüket, közben pedig van idejük a barátaikra is. Nagymértékben megkönnyíti számukra a részmunkaidő, hogy örömmel legyenek együtt a gyerekeikkel, hiszen nincs a nyakukban az a stressz, hogy a munka és a gyerekek között elveszítik saját magukat.
Ehhez még az is hozzájön, hogy a holland szociális támogatási rendszer is bőkezű, ami nagy anyagi nyomástól szabadítja meg a szülőket, ezért is tudják megvalósítani a részmunkaidős munkát ilyen nagy számban. Nem anyagi büntetésként élik meg, hogy gyerekük születik, hanem az állam segíti őket a gyerekek jólétben tartásában. Ilyen körülmények között lehet, hogy mi is nyugodtabb anyukák lennénk, bár az ő relaxáltságuknak azért biztos, hogy van köze ahhoz is, hogy olyan hosszú a lábuk, és hogy mindenhová biciklivel járnak.”
Forrás: The Washington Post
