Az etetés sokaknak a szeretet egyetlen kifejezési módja. Ősi dolog: aki régen nem evett, az meghalt. Aki evett, az részese volt a törzsnek, befogadták, teljes jogú tag volt. Osztozhatott a zsákmányon. Felemelő érzés egy szeretett személyt megkínálni. Ha az elfogadja a kínálást, és jóízűen, sokat lakmározik velünk együtt, kimutatja, hogy ő is így gondolja, hogy tagja a bandának, és mindent megtesz az összetartozásért.
Elutasítani a tukmálást az ilyen ember szemében a legalapvetőbb bűn. Maga a szeretet porba tiprása. Gondolj csak bele: épp készülsz átkarolni egy rokont, aki félrelök, és még vissza is beszél! Mit éreznél? Hasonlóképpen éreznek azok, akiknek a szeretetnyelve az etetés. Viszont a mai világban kissé érvényét vesztette ez a szeretetnyelv még akkor is, ha rengeteg embernek ez a legfontosabb dolog a világon.
Saját bőrömön éltem meg a tömés kínjait
Válogatós gyerek voltam, és mind a mai napig emlékszem, hogy minden egyes étkezéskor veszekedés volt abból, hogy kötelező volt megennem, amit elém raktak. Volt, hogy erőszakosan tömködték a számba, volt, hogy büntettek amiatt, mert nem ettem a többiekkel. Már amikor megláttam a terített asztalt, rosszul voltam a gondolattól, hogy mindjárt ordibálnak velem.
Az evés teljesítmény volt, ha nem ettem szerintük eleget, akkor fenyegettek, erőszakoskodtak, ha émelygett a gyomrom a fura ízű ételtől, akkor lelkileg terrorizáltak, hogy márpedig addig fel nem állhatok az asztaltól, amíg le nem nyomom a torkomon azokat az ételeket.
A folytatásért kattints a Világ caféblogra!
