Kedves Andrea!
A Facebookon osztott meg egy ismerősöm a könyvéből egy kis részletet, ami a szívemig hatolt. Viszont egy kérdést feltehetek azzal kapcsolatban, hogy akivel találkoznunk kell, azzal fogunk is?! Honnan tudom, hogy a másik személy lelke is ugyanazt érzi, amit én érzek? Megismertem valakit, akivel már az első perctől kezdve olyan volt, mintha 1000 éve ismernénk egymást, nem volt semmilyen feszültség közöttünk, állandóan nevettünk, olyanok voltunk, mint két tizenéves. És bár én lélekben úgy érzem, hogy összetartozunk, nem tudom, hogy ő így érez-e, mert amikor a komoly kapcsolatról kérdezem, akkor ő nem válaszol, vagy terel.
Hiába az eszem azt súgja, hogy biztos csak egy vagyok neki a sok közül, és felejtsem el, már így is eleget sírtam miatta, és csak hülyének néz, de a szívemmel nem tudok rá haragudni, és minden percben várom, hogy keressen. De honnan tudom, hogy ő gondol-e rám, hogy én jelentek-e neki valamit, hogy ő is úgy érez-e, mint én? És ő nem fél, hogy engem elveszít? Mert én nagyon félek ettől, hogy nem látom többé, és úgy kell élnem tovább, hogy nem fogok tudni róla semmit.
A rövid és egyszerű válasz a kérdésre persze az lenne: onnan tudod, hogy ugyanazt érzi, hogy elmondja. Egyébként sehonnan. Amíg ez nem történik meg, addig semmit nem tudhatunk biztosra, csak érzéseink, érzékeléseink lehetnek. De nézzük meg ezt kicsit mélyebben.
Az érzés és az érzés elismerése
Az én nézőpontom szerint – ami korántsem tekinthető valami abszolút igazságnak, csupán az eddig általam olvasott és megélt élményeimen alapul – akivel találkoznunk “kell”, azzal találkozni fogunk… Ezek a találkozások elindítanak valamit, hatnak ránk, tanítanak valamire. Előtört belőlem az analitikus énem és a kérdésre adott választ talán így tudnám egyszerűen felvázolni:
- Én érzem – Ő nem érzi
- Ő érzi – Én nem érzem
- Én érzem – Ő is érzi
A folytatásért kattints a Lélekmozaikok caféblogra!
