Néhány ruhadarab, papucs, kulacs, olajok a sebekre, vitaminok, fényképezőgép, jegyzetfüzet, telefon, fejlámpa, bicska, zacskó, szappan. Laptop. Nagyjából ezeket viszi magával Harmincz Rita, a “sárga ruhás lány” a húszliteres hátizsákjában. Hogy hova és mennyi időre utazik? Általában Ázsiába, mert az a kedvenc helye. De semmi nincs előre eldöntve.
“Vidéki lány vagyok, ezért nagyon közel áll hozzám a természet – kezdi a mesélést. – De nem emiatt utaztam el Ázsiába, hanem azért, mert ki akartam próbálni, milyen az igazi szabadság. Mielőtt felmondtam a munkahelyemen, megfordult a fejemben, hogy miért van az, hogy évente csak néhány hétig lehetek szabadságon. Szabadságon a saját életemben… Úgy éreztem, ez alapvetően rajtam múlik, leginkább azon, hogy én milyen életet választok. Aztán az egyik utam során találkoztam olyan hátizsákos utazókkal, akik hosszú ideig csak úgy utazgattak. Akkor merült fel először, hogy lehet, hogy én is valami ilyesmire vágyom.”
Rita nagyon sokáig várta, hogy legyen egy olyan barát vagy útitárs, aki vele megy bárhova, akár a hosszabb kalandokra is. De az ismerősei csak a rövid utakra tartottak vele, így a nagy utazásnak egyedül kellett nekivágni.
“Nagyon szerettem volna változást – folytatja. – Kipróbálni magam valami újban, kipróbálni, hogy milyen az, amikor a szívem szerint élek. Előtte évekig kerestem egy olyan hobbit, amiben úgy lehet kiteljesedni, hogy megszűnik a világ, és amiből másoknak is tudok adni valamit. Jártam nemezelni, megtanultam hímezni, gitározni, balettórákat is vettem, de ezeket mind abbahagytam egy idő után, mert egyik sem volt az igazi. Felmondtam hát a munkahelyemen, eladtam a lakásomat, vettem egy repülőjegyet Nepálba, és útnak indultam. Nem sokkal ez előtt elindítottam egy blogot, hogy megoszthassam az élményeimet az emberekkel. Ez szintén nagyon sokat jelentett nekem. Miután megérkeztem, hamar bebizonyosodott, hogy ez az az életforma, ez az az élmény, amit olyan sokáig kerestem.”
Egyedül a világ tetején
Kérdezem, mi volt az első élmény, amit sosem felejt el, rögtön a Himaláját említi. “Egyedül sétáltam a közel 4000 méteres hegyekben. Emlékszem, aznap nem volt ott senki, csak a jakok, a hegyek és én. Teljesen egyedül voltam a világ tetején. A hegyek ereje és a körülöttem lévő természet nagy hatással volt rám, átadtam magam azoknak az érzéseknek, amelyek akkor, ott rám törtek. Sírtam, ugyanakkor a világ legboldogabb emberének éreztem magam, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Szabad voltam. Ekkor már tudtam, hogy életem legjobb döntését hoztam meg azzal, hogy elindultam a nagyvilágba.”
Rita szerint akkor lehet a legkönnyebben figyelni saját magunkra, ha nincs semmi, ami eltereli a figyelmünket. “Ilyen például az internet. Ha nincs internet a telefonomon, nincs késztetésem arra, hogy folyton azt figyeljem. A Himalájában töltöttem először 9 napot internet nélkül, majd Pápuán több hetet egy pici szigeten sátrazva a parton. Csodálatos volt. Távol a civilizációtól, természetközelben, saját magamra és a közvetlen környezetemre figyelve. Korábban is volt már ilyen tapasztalatom, a régi életemben, egy-egy találkozó alkalmával. Olyankor direkt eltettem a telefonom. Emiatt később néha zavaró volt, amikor a velem szemben ülő fél szemmel folyton a telefonját nézte.“
Határidők helyett: hol alszom ma
Rita szerint azzal, hogy útra kelt, sok minden megváltozott az életében. “A napi kihívás korábban az volt, hogy be tudjam fejezni időben az aktuális feladataimat, amióta utazom, az, hogy lesz-e mit ennem, hol fogok aludni, vagy hogyan jutok el A-ból B-be. Ezek sokkal életközelibb problémák. Mindeközben rengeteget tanulok magamról. Az ezekhez hasonló, váratlan helyzetekben derül ki ugyanis, hogy valójában milyen emberek vagyunk.
Teljesen normális esemény például, hogy egy busz csak akkor indul el, amikor majd megtelik. Te döntöd el, hogyan reagálsz erre. Cseveghetsz a helyiekkel, olvashatsz egy könyvet, vagy az órádat nézve mérgelődhetsz, hogy mikor indulunk már végre. Már ha van órád, mert nekem például az sincs. Egy idő után ajándéknak tekintesz olyan alapdolgokat, mint az ivóvíz, vagy hogy ágyon alhatsz, és hogy van ablak a szobádban. Borneón például az ablaktalan szoba sokkal olcsóbb, de ez igen nagy lemondással jár, mert nagyon meleg és levegőtlen.”
Ritának a türelmet is és az elfogadást is meg kellett tanulnia. “Ma már könnyebben elfogadom a segítséget, mert tudom, hogy biztosan továbbadom majd valakinek, akinek szüksége lesz rá. Olyan ez, mint egy körforgás. Szingapúrban viszont másképp történt. Egy olyan helyi családnál laktam, akikkel hónapokkal előtte találkoztam Kínában egy hajón. A szülőknek nézeteltérése támadt egymás között miattam, hogy valóban jó ötlet-e befogadni egy idegent az otthonukba. Az anyuka viszont kitartott. Nagyon inspirálónak találta a történetem, sokat beszélgettünk, és az ottlétem segített neki abban, hogy ő is kövesse az álmait.
Azóta többször futott félmaratont, és megtanult biciklizni, többek között ezek voltak az álmai. Az előítéleteimet is levetkőztem. A Fülöp-szigeteken két hétig utaztam együtt Péterrel, egy holland fiúval. Nagy termetű, hosszú hajú, szakállas, tetovált kinézete nem volt hétköznapi, de ez engem egy cseppet sem zavart. Jó volt a humora és jól tudtunk együttműködni. Egy motorbérlés alkalmával derült ki, hogy nincsen jogosítványa, így az enyémet használtuk fel. Időközben azt is megtudtam, hogy büntetett előéletű. Sosem féltem tőle, és az életemet is rá mertem volna bízni. Csak az számított, hogy milyen ember, nem a körülményei vagy a múltja. Ezt szeretem az utazásban, hogy az ember valódi énjét ismerhetem meg, előítéletektől mentes találkozásokon keresztül.”
A legtöbb ember tart az ismeretlentől, Ritát viszont leginkább ez vonzza. Sokan kérdezik, hogy nem fél-e az úton, hogy nem érik-e néha támadások. Ő pedig mindig ugyanazt feleli: Baj bárhol érhet, itthon is. “Nehezen hiszik el az emberek, hogy ezeknek az esélyét könnyű minimalizálni. Tény, hogy vannak saját szabályaim. Ha tehetem, sötétedés előtt megérkezem az úti célomra. Ha ez valamiért mégsem sikerül, mert például sokat késik a busz, akkor egy előre kinézett szálláshelyre vitetem magam, és nem sajnálom a pénzt a taxira. Sötétben nem mászkálok egyedül az utcán, és helyi szokásoknak megfelelően öltözködöm.”
Ritát egyszer kirabolták és megtámadták Vietnamban, amikor két sráccal biciklizett. “Biztonságban éreztem magam, de ez álbiztonság volt, mert a fiúk lehagytakegy emelkedőn. Egy kietlen részen hirtelen megjelent egy motoros, aki a hátsó zsebeimben matatott. Ellöktem, közben elestem, a lábam megsérült. Szerencsémre a támadó továbbállt és nem jött vissza. Felhívtam a srácokat, akik visszajöttek értem, majd megbeszéltük, hol hibáztunk.”
Rita négy nap után úgy döntött, inkább egyedül folytatja az útját. Úgy érezte, nagyobb biztonságban van így, mert könnyebb betartani a saját szabályait, ha egymaga van. Jobban tud magára és a környezetére figyelni.
“Kínában is előfordult egy eset, amikor ki akart rabolni egy helyi idős ember. Egy piacon készítettem épp fotókat, amikor ő egy hatalmas facsipesszel oldalról próbálta kiszedni a telefonomat a pulcsim zsebéből. Észrevettem. Tudom, hogy a zajkeltés pánikot szül, ezért rákiabáltam magyarul, hogy mégis mit képzel. Megfordult és elsomfordált. Így utólag elég viccesen hangzik ez így, de akkor remegtem, hiszen ez volt az első ilyen eset, persze hogy megijedtem.”
“Ázsiában érzem magam a legjobban”
Rita szerint négy hónapig lehet folyamatosan úton lenni. Legalábbis ez az ő határa. Az élményeket ugyanis fel is kell dolgozni. “Nem akarok minél kevesebb időbe minél több élményt belezsúfolni – mondja. –A hosszú hetek, hónapok alatt annyi élmény ér, mint korábban sok év alatt. Muszáj pihenni egy idő után. Az immunrendszer is legyengülhet ennyi idő alatt, könnyebben elkaphatok mindenféle betegséget. Hatalmas munkát igényel az állandó szervezés és maga a jelenlét is.“
Rengeteg országban megfordult már, mégis Indonéziában tölti a legtöbb időt. “Az ázsiai ember nem a tárgyak birtoklásától boldog. Korábban én is sok kacatot összegyűjtöttem, azon az alapon, hogy biztosan jó lesz majd valamire. Ehhez képest ha Ázsiában bemegyek egy helyi család házába, az szinte teljesen üres. Tv ugyan van mindenhol, de más tárgy alig. Nem mellékes az sem, hogy Magyarországhoz képest kevés pénzből fent tudom magam tartani. Indonéziában sok család havi húszezer forintból él. Ezt kell beosztani, akár egy öt-hat tagú családnak. Ez akkor is kevés, ha megtermelnek sok mindent, és nincs fűtésszámlájuk.
A nehézségek ellenére ők mégis boldogok. Mosolyognak, segítőkészek, és akkor is megvendégelnek, ha az utolsó adag ételt adják oda. Mert nem ez számít. Csak a jelen pillanatnak van jelentősége, holnap pedig majd lesz valahogy. Timorban történt, hogy egy hegyi faluban egy helyi családnál tudtam csak aludni. Turista nem jár túl sok arrafelé. Népes család volt, sok gyerekkel. Nagyon szegények voltak, még víz sem volt a házukban. Kérdés nélkül kaptam szerény vacsorát és gondolkodás nélkül adtak szállást is.” Rita szerint ugyanakkor nagyobb városokban a helyiek szeretnének a külföldi emberhez hasonlítani. Öltözködésben, vagy bőrszínben, sokan például fehérítő krémeket kennek az arcukra. “Vágynak a mi életünkre, mi pedig vágyunk valamire, ami számukra természetes. A stressz nélküli életre, nyugodtságra, vidámságra, boldogságra.”
Szóba kerül a család, kiderül, hogy ő is szeretne családot, de nem minden áron.
“Úgy képzelem el, hogy családostul is utazni fogunk. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogy mondjuk 20 évig ugyanazon a helyen éljek.
Nekem változásra van szükségem. Állandóan. Viszont elegendő változást jelent egy új környezet, ahol például nem az anyanyelvemen szólalok meg nap mint nap.”
A lakás ára az elmúlt két évben szinte teljesen elfogyott, de Rita ezt egy cseppet sem bánja. “Vannak ötleteim, például igényeltem Tajvanra olyan vízumot, amellyel utazás közben akár dolgozhatok is. De akadnak hasonló lehetőségek más országokban is. Ha ezután is elfogy a pénzem, majd megint megállok dolgozni, akár szállásért és kosztért cserébe. Én a digitális-utazó életformában nem hiszek. Amikor dolgozom, akkor arra figyelek, amikor utazom, akkor pedig egyedül arra. Ha munka közben utaznék, nem tudnék a jelenben lenni, ami az utazásom egyik legfontosabb eleme. Emellett nem utazhatnék olyan helyekre, ahol napokig nincsen internetkapcsolat. Nem tudom, még mi lesz a jövőben, de ez nem is baj, az élet megoldja majd ezt is.”
Olvass még utazókról!
- Hátizsákkal járja a világot a 73 éves magyar nő
- Micsoda Turista: Ismerjétek meg Balázst, aki még az Amazonasban is úszott
- Interjú az emberrel, aki a világ minden országában járt
