“Volt idő, amikor utáltam magam. Nem azért, mert nem vagyok egyébként békében magammal, hanem azért, mert volt idő és helyzet, amikor ezt megkérdőjeleztem. A magammal való békés együttlétet kérdőjeleztem meg olyan valaki miatt, aki egy fikarcnyit sem érdemelt belőlem. Majdnem olyan emberré váltam, amilyen amúgy soha, de soha nem szerettem volna lenni. Akit nem érdekel, hogy mi történik körülötte a világban, egy megfáradt, megfelelni akaró emberré váltam. Elvesztettem magam valahol piszkosul.
Elsüllyedtem egy olyan kapcsolatban, ami az elejétől fogva mérgezett. Olyan, mint a húsevő virág. Messziről szépséges, csodás, de ha beszippant, meghalsz.
Ha szerencséd van, az utolsó erőddel még ki tudsz kecmeregni, maximum 8 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedsz. Hát én szenvedtem, de rohadtul. De akkor is meg akartam felelni. Nehogy már nekem ne sikerüljön! Hisz minden bányarémnek férje, családja van, én meg itt állok pártában. Majd én megmutatom, hogy ez sikerül! Közben szép lassan elvesztettem mindent. A barátaimat, az addigi életemet, a vágyaimat, elcsomagoltam az útikönyveimet, eltettem őket a polcra, jó mélyre, hogy ne is lássam.
Pedig látnom kellett volna már az elején, hogy egy igazi, őszinte érzelmeket csak a gyereke iránt tápláló, amúgy magában sem bízó, önző, korlátolt férfi mellett döntöttem. Aki szerint a legjobb otthon ülni, mert a világ veszélyes. Aki szerint az, aki szeret utazni és világot látni, egy drogos és kötözni való bolond. Aki szerint az jelenti a családot, ha együtt tévét nézünk és diót törünk. Amivel nincs is baj, hisz ez is a része egy kapcsolatnak. Hangsúlyozom, ez is! De nemcsak ez! Nem arról szól egy kapcsolat, hogy folyamatosan egymás fenekében vagyunk és egymás nélkül lélegzetet sem veszünk.
Egy igazi kapcsolat épít. Épít téged, a párodat, a személyiségedet. Nem leépít. Engem viszont leépített, lassan azt sem tudtam, ki vagyok és mit akarok. De hát ugye a társadalmi elvárások, no és a biológiai óra is ketyeg. Itt egy pasi, aki szeret a maga módján… Jóképű, kedves az anyukámmal, a rokonaimmal, és jobb pillanataiban a tenyerén hord. Mert az elején a tenyerén hordott. Imádott úgy, ahogy voltam. Ja, hogy már akkor sem voltam önmagam?!
Nem baj, de szeretve vagyok. Hurrá! Megvan, itt van, ezt akartam, az enyém! Közben nem hagytam időt magamnak, hogy rájöjjek, anyám, én nem ezt a lovat akartam. Ez nem egy ló! Nem is pej, hanem egy ordítva iázó szamár!!! De hát én utálom a szamarat! Nem baj, végül is cuki ez is.. Majd megszokom, hogy iázik…
Majd megszokom, hogy nem kell a szex, mert azt kivételes alkalmakra tartogatjuk, és amúgy se vegzáljam ezzel, mert ez így kötelező, és pfuj.
Nem kell az utazás, mert az minek, és amúgy is sokba kerül. És ő erre nem ad ki pénzt. És én se adjak! És minek csüngök így a nyakán? Hát ő ettől megfullad. A végén már a gondolataim is lábujjhegyen jártak. Csak nehogy zavarjam őfenségét.
A lánykérésre még igent mondtam. Nem tudom, miért. Sírtam. Pedig tudtam abban a szent pillanatban, hogy amikor megkérte a kezem, ahelyett hogy a nyakába ugrok, fel kellett volna rúgnom. És ordítva követelni, hogy szeress engem magamért. De nem rúgtam fel. Sőt. Igent mondtam!!
Aztán úgy 3 hétig boldog voltam. Menyasszony vagyok! Ruhákat nézegettem, tervezgettem. Aztán szóba hoztam az esküvőt. Élénk tiltakozás volt a válasz, hogy erre még ráérünk, nincs még itt az ideje. Nem értettem. Majd megértettem egy vasárnap este, amikor az arcomba vágta, hogy kár volt az eljegyzés, mert ő még nem tart ott a kapcsolatunkban. Mi van?! Hát te kérted meg a kezem, nem én akartam az eljegyzést. Iszonyat nehéz hetek jöttek. Szembe kellett néznem magammal és vele.
Talán magammal nehezebben ment, mint vele. Mert őt már utáltam, amiért ezt csinálta velem. Magamban kerestem a hibát, hogy mit rontottam el, nem vagyok alkalmas feleségnek, vagy mi a szösz? Most már tudom, hogy nem én voltam a hibás. Rossz férfit választottam magam mellé, és így utólag hálás vagyok neki, hogy megtépázott a kijelentésével. Kellett az nekem, mint egy falat kenyér. Nélküle soha nem lettem volna újra önmagam. Az, akit annyian szeretnek. Visszakaptam az életemet, a barátaimat, újra utazgatok és örülök szimplán az életnek. Lefogytam, megszabadultam 12 kg súlyfeleslegtől, amit boldogtalanságomban szedtem magamra, mint egy páncélt.
Mert páncélt növesztünk, ha meg akarjuk védeni magunkat. Nekem is sikerült, karcsú alakom helyett egy olyan alakot növesztettem, amit elborzadva néztem a tükörben minden áldott nap. És azon töprengtem, hogy van-e lejjebb. Aztán egy nap elegem lett. Vettem egy futócipőt és elkezdtem futni járni. Persze ez otthon nem aratott elismerést. Ja, merthogy mozogni sem szeretett. Addig köröztünk a bevásárlóközpontok előtt, amíg nem találtunk a bejárat előtt parkolóhelyet. Persze egy idő után már nem bírtam idegekkel és szóvá tettem, hogy legalább ennyit mozoghatnánk. Elégedetlen morgás volt a válasz. És tovább kerestük az üres helyet.
Rendületlenül jártam futni az otthoni morgás ellenére, de nem igazán sikerült fogyni.
Beköszöntött a tömény boldogtalanság. Állandósultak a veszekedések, a nyomasztó csendek, és ami még rosszabb, a megjátszott boldogság. Én kerestem a kifelé vezető utat, ő elkezdett pszichológushoz járni, én egyre több programot szerveztem a barátaimmal, a legjobb barátnőmmel, akik örültek, hogy végre újra előkerültem. Annak már kevésbé, hogy nem azt az embert kapták vissza, aki annak idején voltam.
A képek illusztrációk
De becsületükre legyen mondva, soha nem hánytak a szememre semmit. Pedig lett volna mit. Szembesíteni kellett volna a hűtlenségemmel. Nem tették. Velem együtt örültek és sírtak. A legjobb barátnőm szíve minden melegével istápolt, bátorított és bízott bennem.
Szükségem is volt rá. Egy lelkileg meggyötört, bizonytalan, elhízott, önbizalom-hiányos ember voltam. Aztán megelégeltem az önsajnálatot.
Bejelentettem, hogy elköltözöm. A sors kegyes volt hozzám, szinte azonnal az orrom elé dugott egy lakást, amit le is foglaltam. Aztán jött a pakolás. Soha nem fogom elfelejteni. Előkerültek az utazásos könyveim, a kéktúra-könyvem. Sírni tudtam volna. Hova lett az az ember, aki imádott élni, nevetni, sírni, táncolni, imádta az életét? Ez itt egy roncs. Viharos gyorsasággal pakoltam össze és távoztam. Az új lakásomba való költözés vidáman zajlott. A barátaim velem voltak, pakoltak, cipekedtek. Amikor kész lettünk, kinyitottunk egy pár üveg bort, és ittunk az új életemre.
A régi-új életemre.
Nehéz volt újra magamra találni. Újra egyedülálló lettem. Hirtelen megértettem azokat a nőket, akik visszamennek a romboló, de “biztonságos” kapcsolatba. Cefet nehéz volt tartani magam és kitartani. Voltak átsírt, átvirrasztott éjszakáim, amikor pokolba kívántam magam vagy a volt páromat, és szűköltem a sarokban. Aztán egyre jobb lett. Hirtelen sikerült lefogyni. Újra mosolyogtam.
Aztán egyszer csak a tündér meglegyintette a varázspálcáját, és boldog lettem a döntésemtől, hogy volt erőm elmenekülni a boldogtalanságtól! Megmenekültem!
Szingli vagyok és már nem fáj. Sőt. Kifejezetten boldoggá tesz. Élet van az életemben, ha értitek. Rozéillatú az éjszaka, van nevetés, tengerpartbámulás, kagylógyűjtés, mindaz újra megadatott, amitől újra érzem, hogy élni piszkosul jó dolog.
Innen üzenem mindenkinek, aki azon a bizonyos tutajon ül, hogy szálljon le, mert úgyis elsüllyed. Üljön át egy hajóra vagy lépjen szárazföldre, mert az élet rövid. Túl rövid ahhoz, hogy boldogtalanságban éljünk!
Merjetek boldogok lenni!
Csók.”
Olvasd el a Láthatatlan Monokli kampányunk cikkeit a lelki bántalmazásról!
