Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor sok-sok évvel ezelőtt az egyik legkedvesebb barátnőm száját elhagyta egy bizonyos mondat:
“Judit egy ilyen furcsa lány!”
Fotó: flickr/Nguyen Hung Vu
Ez az egy tőmondat életem egyik legnehezebb mondata volt:
fájt, hogy egy ilyen rövid mondatba beleférek,
fájt, hogy a legjobb barátnőm száját hagyta el,
fájt, hogy hangja lekezelő volt és hanyag,
fájt, hogy egy semmirekellő alaknak mondta,
fájt, mert elkezdtem érezni, hogy furcsa vagyok.
Emlékszem, évekig visszhangzott bennem, rosszabb pillanataimban mélyre ásott, jó pillanataimban erőt adott, hogy elkezdjem az önvizsgálatot, és jó sokat gondolkodjak azon, vajon miért lehetek én mások szemében furcsa.
Szeretek egyedül lenni, sőt minden túlzás nélkül mondom, hogy lételemem az egyedüllét. Ez számomra a feltöltődés, az erőgyűjtés ideje. Szeretek otthon lenni, a bejárati ajtómmal szimbolikusan is kizárni a külvilágot, szeretek csendben, nyugalom létezni, bambulni, elmélkedni, fantáziálni, tervezni.
Szeretek beszélni, de még inkább hallgatni. Egy átdolgozott nap után megkönnyebbülés, ha nem kell senkihez szólnom, hogy nem szólnak hozzám, ha nem kell szerepelni, megfelelni, feladatot megoldani, szórakoztatni, hallgatni, odafigyelni, az agyamat használni.
Szeretem az embereket, de csak mértékkel. A szervezetem nem bírja, ha az aurámba hatoló idegen aurák száma meghaladja az egyet; ha az egy négyzetméterre eső emberek száma kettő fölé kúszik. Fáraszt, leszív és zombivá alakít a tömeg.
Szeretem a társas programokat, de azt sem bánom, ha egyedül maradok bennük. Szeretek egyedül utazni, étterembe, színházba, uszodába járni, a csendes megfigyelő szerepében sodródni, mozizni.
Szeretem a péntekeket, de nem azért, mert kezdődik a buli, hanem mert véget ért a hét, jön a pihenés, a töltődés.
Szeretek szórakozni, csak épp nem úgy, mint a többség. A részeg buli, a féktelen mulatás, a vad stroboszkóp, a dübörgő diszkó nem az én műfajom, helyette a barátaim biztonságot, vidámságot, megértést adó gyűrűje az, ahol szárnyalok.
Szeretek beszélgetni, de energiabank nem vagyok! Sokáig nem ismertem fel, hogy az emberek zöme mágnesként tapad az empatikus, türelmes, jóindulatú, kedves emberekre, hogy aztán egoista kannibálként az utolsó energiacseppet is kiszívja belőle.
Szeretem a hozzám picit sem hasonlító embereket, de csak addig a pontig, amíg ők is tiszteletben tartanak engem, a határaimat, a másságomat, ha nem erőltetnek rám beszélgetést, véleményt, programot.
Szeretek hallgatni, figyelni, tapsolni, de a színpadra nem vágyom. Tipikusan azok közé tartozom, akik közönségnek kiválóak, de én magam kiválóan megvagyok közönség nélkül. Ha színpadra küldenek, abba mindig belehalok.
Szeretem az új impulzusokat, de csak finom dózisban, ha túl sok információ ér – képek, illatok, zajok, rezgések, érzések – felmosóronggyal lehet csak összeszedni.
Mire sikerült összegyűjtenem, hogy miért is vagyok én furcsa, egyszer csak rájöttem, hogy nem is az vagyok, csupán egy csendes introvertált.
