Dr. Uhlyarik Andrea, aki számomra az év orvosa, az onkológusom.
Nemcsak azért, mert épp engem gyógyít, hanem azért, mert pont olyan, amilyennek a példaértékű orvosokat elképzeljük. Nincs nap, hogy ne adnék hálát azért, hogy pont hozzá kerültem. Ha valakinek már volt dolga az egészségügyi ellátással mostanában, akkor tudja, hogy minden borzalmasan lassan történik. Mire eljutsz egy mammográfiára, már eltelt három hónap, mire kész a szövettan, már meg is őszültél. Mire odakerülsz, hogy lecsöpög az első kemoterápia, már háromszorosára nőtt a daganatod.
Uhlyarik doktornő viszont nem engedi, hogy a betegei így elvesszenek a rendszerben, és a várakozásokkal eltöltött idő rontson az állapotukon. Az én esetem például sürgős eset volt, mert olyan gyorsan terjedt a daganat, hogy nem lehetett két-három hónapokat várni a vizsgálatokra, mert félő volt, hogy duplájára nő bennem addigra a tumor. A doktornő ezért minden követ megmozgatott, hogy mindenhol hamar kapjak időpontot, és a szabadságáról telefonált, hogy fáradjak be a helyetteséhez, ne várjam őt meg, kezdjük el nélküle a kemoterápiát. Teljesen lehidaltam, hogy a doktornőnek én vagyok az ezerkilencszázharmincadik betege, de a szabadsága alatt mégis eszébe jutok, és azon intézkedik, hogy én megkapjam mihamarabb a kezelést, amire szükségem van.
Képünk illusztráció
Nem azért, mert ismerős vagyok, vagy mert súlyos összegeket fizetnék – soha, senkitől nem is fogad el semmit –, hanem mert ilyen orvos, aki komolyan veszi a hivatását, és mélységesen ember maradt közben. Biztos vagyok benne, hogy a többi betege is így beszélne róla, hiszen látom, ahogy mindenkit nevén szólít, ha találkozik velünk a váróban, számomra teljesen misztikus módon mindenkiről látásból tudja, hogy hol tart épp a kezelésben, és mindenkire van pont annyi ideje, amennyit megkíván.
Ha bent vagy nála, akkor válaszol minden kérdésre, bőséges magyarázattal ellát, hogy mi miért történik veled, mi várható, és mi a kezelési terv. Közben pedig még a lelkeddel is törődik, engem a műtétem előtt hosszú ideig nyugtatott, hogy ne féljek, és még marasztalt, hogy egyek meg vele egy sütit, ne menjek el ilyen zaklatottan. Bárcsak minden orvos ilyen lenne. Én úgy érzem, az életemet köszönhetem neki, a hozzáállásának, a figyelmének, az emberségének.
Papp Kriszta, az én olimpikon hosszútávfutó barátnőm.
Kriszti idén elment a riói olimpiára, és 50 kilométert lefutott. Tőle azért dobtam el az agyamat, mert láttam, végigkövettem, milyen emberfeletti teljesítményt nyújtott az olimpiára felkészülés közben. Az a kitartás, amivel edzett egy éven keresztül – meg előtte nyilván már hosszú évek óta –, hogy a legjobbat kihozza magából, példaértékű számomra.
Nem kifejezetten a sport területén hasznosítom a példáját, mert mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy fussak akár három métert is, hanem a mindennapok során. Amikor ellepnének a hullámok, amikor úgy érzem, hogy az erőm végén járok, és nem megy tovább, akkor mindig eszembe jut Kriszti, hogy neki ilyenkor, az ereje végén kell még ráhúzni pár kilométert. Az ugrik be, hogy az életemnek a nehéz szakaszai ugyanolyanok, mint amikor ő futás közben elér a holtpontra, amikor szíve szerint megállna, és ledőlne a fűbe heverészni, mégsem teszi, hanem túllendül rajta, és még nagyobb erőbedobással képes tovább futni.
Ez az a hozzáállás az, amire szükségünk van ahhoz, hogy ne dőljünk össze minden kis problémától, és menjünk megállíthatatlanul a céljaink felé. Az már csak vicces adalék, hogy amikor Kriszti bejelentkezett az olimpia után, akkor azt írta nekem, hogy többször eszébe jutottam a futás során, és az én kitartásomból merített erőt, amikor holtponton érezte magát. Hát, így hatunk mi egymásra.
Andi, aki nem hagyta, hogy bedarálja a mókuskerék, és panaszkodás helyett változtatott az életén.
Ebben az évben derült ki számomra, hogy milyen fantasztikus embert ismerek már 15 éves korom óta. Andinak jó állása volt, jó fizetéssel, csak épp napi 16 órát dolgozott, és cseppet sem érezte jól magát a saját életében. Kívülről áloméletnek tűnt, de benne lenni nagyon stresszes és egészségkárosító volt. Amikor felismerte, hogy nem jó úton halad, akkor pedig hajlandó volt alapjaiban újratervezni az életét. Először elment Malajziába hat hónapra önkéntesnek, gyerekeket tanított, koordinálta a többi önkéntes munkáját, és közben újraindította önmagát.
Önismereti útként tekint erre az időszakra, ami után fél évre elutazott a vőlegényével egy évek óta tervezett ázsiai körútra. Nem rongyrázósra, hanem hátizsákos, napi 50 dollárból gazdálkodós, mezítlábas utazásra. Az út végén kötöttek ki Ausztráliában, ahol beleszerettek Sydney-be annyira, hogy végleg odaköltöztek.
Andi története példaértékű, azt mutatja, hogy nem kell megragadnunk olyan helyzetekben, amikben nem érezzük jól magunkat, hogy bármikor foghatjuk magunkat, és újraindíthatjuk az életünket. Nagyon fontos üzenet az ő életéből számomra az, hogy az idegentől, a változástól való félelem nem szabad, hogy befolyásolja a döntéseinket. Mindig hallgatni kell a belső hangunkra és menni a saját fejünk után.
Linda, aki magára vállalta 17 évesen négy testvére nevelését.
A legkisebb testvér még csupán kétéves volt, mikor meghalt az anyukájuk. Az apuka lába alól kicsúszott a talaj, nem látta el megfelelően a gyerekeket, az alkoholba menekült. Végül Linda úgy döntött harmadikos gimnazistaként, hogy a testvérek gyámja lesz, és gondoskodni fog róluk. A hivatali ügyintézés rögös útján átverekedte magát, és elképesztő erővel nevelte egyedül a testvéreit. Anyagi nehézségek, érzelmi viharok közepette sem adta fel, olyan bámulatos felelősségérzetről tett tanúságot, ami sok felnőttben nincs jelen a saját gyerekével szemben.
Fotó: Bácsi Róbert
Magára vállalta, hogy anyjuk és apjuk helyett is helyt áll, felneveli őket minden nehézség ellenére, mert ezt diktálta benne az ösztön, mindenáron egyben akarta tartani a családját. Közben pedig úgy mesél erről, mintha ez nem lenne nagy dolog, hiszen a saját testvéreiről volt szó, nem hagyhatta őket cserben. Minden szülő példát vehet róla.
Dalma nagy fogyása nem a mínusz kilók miatt lett példaértékű.
Amikor beszélgettünk, akkor még “csak” tíz kilót fogyott a tervezett harmincból, viszont bámulatos volt az, ahogy kezelte a túlsúly kérdéskörét. Nem azért vágott bele a nagy fogyásba, hogy másoknak megfeleljen, vagy mert utálta volna a testét x kilónyi súlytöbblettel, hanem mert 25 évesen ráébredt, hogy nem szúrhat ki magával azzal, hogy elrejti magát a kilói mögé. Úgy érezte, hogy a ducisága visszafogja azt, aki ő valójában, a siránkozás helyett pedig azt az utat választotta, hogy változtat az életén és megmutatja igazi önmagát.
Életmódváltással és edzéssel fogott neki az átváltozásnak, nem vetett be csodakúrákat, pontosan tudta, hogy csak hosszútávú, kitartó munkával érheti el a célját. A legjobb úton halad, hogy megvalósítsa az álmait, mert ha ilyen hozzáállással fut neki mindennek, akkor biztos, hogy el is éri a céljait. A példájából mindenki tanulhat, aki fordítani szeretne az életén.
Szabó Zsuzsi, aki az önzetlenségével döbbentett meg.
Igazából nehéz kiemelni egyetlen embert a környezetemből, mert amióta kiderült a betegségem, a barátaim olyan segítőkészségről és jószívűségről tettek tanúbizonyságot, hogy szinte naponta eláll a szavam a meghatottságtól. Zsuzsi nem tartozott a szoros baráti körömhöz, egy barátnőm barátnője, akivel csak pár bulin találkoztunk az elmúlt 5 évben, amikor előszeretettel szilvapálinkáztunk együtt, de nem volt köztünk ezen kívül kapcsolat.
Ehhez képest, amikor a tudomására jutott, hogy műteni fognak, és utána gyógytornára lesz szükségem, azonnal üzent, hogy neki ápolónői és jógatanári gyakorlata van, boldogan jön, és segít a műtét után a lábadozásban, tornázásban. Mindennap eljött hozzám, megtornáztatott, átkötözte a sebem, készített nekem kurkuma főzetet a gyulladás ellen, elhalmozott kedvességgel, elcibált sétálni, ápolta a testemet és lelkemet, mindezt úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A segítségével rohamos gyorsasággal felépültem egy nagy műtét után, és közben semmit nem várt el cserébe, csak azért tette, mert így látta jónak, hogy a tudásával segítsen valakin, akinek szüksége volt rá. Szerencsés vagyok, hogy ismerhetem.