Fut a program bennünk, hogy az ilyen kényes szituációkat úgy kell kezelnünk, hogy megőrizzük a hidegvérünket, nem mutatjuk ki a negatív érzéseinket, kedvesek és udvariasak maradunk, majd amilyen gyorsan csak lehet, elmenekülünk a helyzetből. Ez a társadalmilag elfogadott viselkedés egy nőnél. És a fodrászos csak egy apróság, egy kicsike esemény, aminél sokkal nagyobb horderejű dolgokra is ugyanígy reagálunk. Kedvesek akarunk lenni, ezért hazudunk a saját kárunkra.
Az a probléma az ilyen kedvességgel, hogy gyakran azt jelenti, semmibe vesszük a saját határainkat, amikor nem mondunk nemet, pedig szeretnénk.
Kérdezz meg kilenc nőt, hogy ők hogyan reagálnának a fodrászos szituációban. Aztán kérdezz meg tíz férfit ugyanerről. Valószínűleg sokkal több nő ismeri fel magában ezt a viselkedést, mint férfi. Mert a nők így lettek szocializálva a mi kultúránkban, egy nő legyen kedves és szolgalelkű. Ha nem így teszünk, akkor máris ránk kerül az ítélet, hogy irányításmániások, dominák vagyunk, esetleg egyenesen kasztrálni akarjuk a férfiakat.
Közben a férfiaktól azt várja el a világ, hogy gondolkodjanak, döntsenek, és legyenek erősek. Fejezzék ki tisztán és érthetően, hogy mit akarnak, mert akkor jó vezető lesz belőlük. Egy nő ugyanezekkel a tulajdonságokkal jó eséllyel megkapja a kibírhatatlan hárpia jelzőt. A nőknél a mindenáron kedvesség a társadalmi elfogadás szinonimájává vált. Ha a megfelelési kényszer egyenlő az elfogadással, akkor pedig nem csoda, hogy olyan nehezünkre esik nemet mondani. Mert az olyan nőietlen dolog.
Pedig azzal, hogy mindenkit boldoggá akarunk tenni, elvágjuk magunkat az őszinte kommunikációtól, csak azért, mert félünk, hogy megbántjuk a visszajelzésünkkel a másikat.
Viszont amikor tiszteljük a szükségleteinket és magunkat annyira, hogy elmondjuk a véleményünket a rossz hajvágásról, akkor sokkal értékesebb dolgot adunk a másik kezébe: lehetőséget az igazi, őszinte emberi kapcsolatra. Ha azt szeretnénk, hogy szeressenek, akkor nem hazudnunk kell, hanem csak önmagunknak lenni, mert ha nem magunkat mutatjuk, hogyan bízhatnánk meg mások szeretetében. Hiszen akkor valaki mást szeretnek, akit csak eljátszunk.
Főleg amikor olyan emberekről van szó, akiket az életben többet nem látunk, ha nem akarjuk – mint a fodrász például, mert egy rossz hajvágás után nyilván nem ülünk be hozzá többé –, és mégis visszanyeljük, elnyomjuk a kedvesség jegyében a mondanivalónkat, akkor csak méreg és frusztráció marad bennünk. Ez pedig nemcsak kényelmetlen érzés, hanem még az egészségünkre is rámehet. Ráadásul a jól megfogalmazott kritika építheti a másikat, csak jót teszünk vele is, ha őszinték vagyunk.
Az igazmondást gyakorolni kell, bátorság kell hozzá és tisztelet, mert nyilván nem az a cél, hogy sárba tiporjuk a fodrászt. Kell még hozzá az is, hogy megtanuljuk, hogyan ne hozzuk magunkat kényelmetlen helyzetbe, például azzal, hogy a fodrászat közepén idegösszeomlást kapunk a frizuránktól. Türelmesnek kell lennünk magunkkal, de megéri a fáradságot, mert amikor eljutunk oda, hogy tényleg őszinték tudunk lenni, és képesek vagyunk megtartani a határainkat, áttörünk egy üvegfalat a külvilág felé. Mélyebb és igazabb kapcsolatokra váltunk, ami az életünk minőségén javíthat.
