Ez a Rasi becenév?
Igen, hivatalosan Ráhelnek hívnak.
Elmeséled, miért nem tudsz egészségesen mozogni?
Hat hónapra születtem, oxigénhiányos állapotban voltam, ami miatt a mozgásszerveket irányító rész sérült az agyamban. Kábé egykilós voltam, de 860 grammra fogytam a születésem után… Az orvosok úgy voltak vele, vagy megmaradok, vagy sem, talán jobb, ha anyám le is mond rólam. Persze nem tette. Később kiderült, hogy részleges, jobboldali agyi bénulásom van, amitől a jobb oldalam sokkal gyengébb, ezért is húzom a jobb lábamat. És azért megyek ilyen furán, és kell a bot, pedig legszívesebben eldobnám, csak az egyensúly miatt van rá szükségem. Mondjuk, volt, amikor kettővel jártam, ahhoz képest már ez is jó. Mindig a felső testemmel kompenzáltam, babaként is úgy húztam fel magam, amikor fel akartam állni.
Vittek valamilyen terápiára, kezelésre?
Kisgyerekkoromban többször is műtöttek. Az achillesemet, a térdemet, a csípőmet. De csak az achilles-műtét sikerült… Mondták, hogy őssejt-beültetéses módszerrel a gerincemet is megpróbálnák megműteni, de túl nagy a kockázata, nem vállalom be.
Speciális óvodába, iskolába jártál?
Igen, a Petőbe jártam oviba és iskolába is, hatodikos koromig. Akkor döntöttünk úgy együtt, a csoportvezetőmmel, hogy talán jobban fejlődöm, ha átmegyek egy teljesen átlagos iskolába, ahol semmilyen segédeszköz nincs. Hát az első hely nem jött be. Sokan bántottak, csúfoltak, sőt lopással vádoltak, mert felmentésem volt tesiből és olyankor egyedül maradtam a teremben. Az osztályterem a harmadikon volt, és nagyon megerőltető volt lépcsőzni naponta többször. Az új suliból végül az lett, hogy teljesen befordultam, nem akartam tanulni, beültem a sarokba, csak ne szóljanak hozzám. Tizenhárom évesen egy hét alatt hat kilót fogytam. Aztán nem sokkal később szerepeltem egy filmben, amit a Petőről forgattak, és összebarátkoztam a rendezővel, aki szinte pótanyaként támogatott. Rajta keresztül kerülhettem be egy zuglói integrált iskolába, ahol már egészen más volt a helyzet. Szuper fejlesztést kaptam, gyógytornászunk is volt. Persze kisebb szurkálódások itt is előfordultak, de az semmi nem volt az előző helyhez képest. Legalább kicsit edzettebb lettem. Nagyon érzékeny voltam mindig, de az ember folyamatosan erősödik.
Manapság érnek még atrocitások?
Hát nem gyakori, szerencsére. Egyszer egy szórakozóhelyre tartottam, és egy járókelő hölgytől akartam útbaigazítás kérni. Ő simán elzavart, meg sem hallgatott. Nyilván azt hitte, koldulok. Egy másik örök emlék gyerkkoromból. Anyámmal mentünk valahová. Leestem a mozgólépcsőn. Valahogy megbotlottam, elvesztettem az egyensúlyomat, nem kapaszkodtam eléggé, és meglett a baj. És ahelyett, hogy a körülöttünk lévő emberek segítettek volna, csak néztek, meg beszóltak anyámnak, hogy műttessen meg, mert nem tudok rendesen járni. A legtöbben úgy néznek rám, mintha beteg lennék. Szerintem félnek tőlem. Sokan, akiket barátomnak gondoltam, lemorzsolódtak mellőlem az évek folyamán. És ezek az élmények nyilván hozzájárulnak ahhoz, hogy nehezen nyílok meg, csak kevés barátom van, de ők olyanok, akikre bármikor számíthatok. Vannak, akik támogatnak edzőtermi bérlettel, ruhákkal… de ez nyilván nem csak a pénzről szól. Az emberek azt hiszik, hogy könyörgök az alamizsnáért, de soha nem tenném. Ha adnak, elfogadom. A Pető Sport Egyesületnél is remekül együtt tudunk dolgozni az edzőmmel, aki szintén sok mindenben segít.
Na igen, a legfontosabbról még nem is beszéltünk. Hogy került képbe az evezés?
Éppen a Petőbe látogattam vissza, amikor találkoztam az egyesületünk vezetőjével, aki elhívott egy ergométeres háziversenyre. Csak, hogy próbáljam ki. Akkor láttam először ezt a szerkezetet. Egy kilométert húztam le, nem is rosszul, elsőre ezüstöt kaptam. Szóval kiderült, hogy van hozzá tehetségem. Akkor kezdődött el az evezős pályafutásom. Mára háromszor is megteszem a négy kilométeres távot egy ergogépes edzésen. Az én kategóriámban a törzsemet és a karomat használhatom, fix ülésem van, amihez le vagyok szíjazva.
Milyen eredményeket értél el a négy év alatt?
Országos bajnok vagyok vízen és ergométeren. Világbajnoki ötödik egy csapattárssal páros hajóban. A dolog szépsége az, hogy a verseny előtti nap ültünk először a dublóban. Itthon nincs ilyen hajó. Idén ősszel indított az edzőm először hosszú távú vízi versenyen, ami nagyon kemény volt, négy kilométeres távot kellett megtenni. Dunavarsányban volt az edzőtábor, elég kellemetlen idő volt. Most pedig a franciaországi Európa-bajnokságra készülök, kicsit aggódom, nem az erőnlétem, hanem az anyagiak miatt. De muszáj külföldi versenyekre is menni, hogy ismerjem az ellenfeleket. Ez fontos az olimpiai felkészüléshez is.
Mit köszönhetsz a sportnak?
Négy év alatt asokat javult a gerincferdülésem. Magtanultam türelmes lenni, megtanultam, hogy nagyon sok munka kell az eredményhez. Viszont folyamatosan fejlődtem, megnyertem a versenyeket, de leginkább az motivált mindig, hogy az edzőim hisznek bennem. Hogy akkor biztos érdemes, ha ők úgy látják, hogy van bennem annyi. És ami legalább ennyire visz előre nap mint nap, az a tudat, hogy sokan merítenek erőt abból, hogy ilyen pozitív vagyok. És ez engem is inspirál arra, hogy folytassam, még akkor is, ha nincs kedvem felkelni, vagy ha délután fáradt vagyok edzésre menni. A tudat, hogy többen miattam kezdtek el mozogni, felelőssé tesz. A mai napig hihetetlen, hogy idegenektől kapok üzeneteket, akik gratulálnak, elmesélik nekem a saját küzdelmüket. És ez abban is segít, hogy le tudjam küzdeni a fizikai fájdalmakat. Sokszor fáj a lábam, de az utóbbi hetekben migrénnel is küzdöttem. Teljesen kimerültem. Tudod, elkezdtem dolgozni kábé egy hónapja, és nem egészen úgy állnak a dolgokhoz, ahogy még az elején reméltem.
Mit dolgozol?
Egy vidéki postahivatalban végzek adminisztrációs munkát. A bejárás miatt fél ötkor kelek, óránként jár a busz, ha lekésem, nem érek be. Nem a munkával van a baj, hanem a körülményekkel. Hogy hat órát kell ülnöm, egy húsz perces ebédszünet van csak. A munka miatt csak heti háromszor tudok edzeni, pedig versenyre készülök. Az elején megbeszéltük, hogy figyelembe veszik azt, hogy sportoló vagyok, de sajnos nem így állnak hozzá. Négyórás munkavégzésre lennék alkalmas hivatalosan, de itt sokszor helyettesíteni is kell. Muszáj lesz mást találnom, mert így a legfontosabb céljaimért képtelen vagyok küzdeni, és ennek semmi értelme. Tönkremenni havi harmincezerért.
Milyen esélyekkel találsz neked való munkát?
Nagyon nehéz. Egy évig dolgoztam egy cégnél, másoltam, szkenneltem. Szerettem ott lenni, jó fej kollégáim voltak. De leépítés volt, nem vártam meg, hogy kirúgjanak, inkább eljöttem. Aztán később Csepelen is dolgoztam egy rágógumi-csomagoló üzemben, de ott csak egy hónapot bírtam. Szellemi sérültek között voltam, nem tudtam kihez szólni. És szörnyű volt látni és elviselni, ahogy bántak velük a vezetők. Velünk. Azt gondolják, hogy joguk van velünk azt csinálni, amit akarnak, csak mert mások vagyunk…
Mi a legfontosabb célod most?
Az, hogy kijussak a 2020-as olimpiára. Ami hatalmas dolog. De rengeteg munka és sok ember van mögöttem, most már nekik is tartozom azzal, hogy nem adom fel. Nyár óta úgy érzem, megfordult velem a világ, sok felkérés, megkeresés, szerepeltem riportokban, az Esélyben, az Édes életben, kíváncsiak rám, szeretnének segíteni. Ezt a lelkes támogatást nem mindig tudom elhinni, de lassan sikerül feldolgoznom, hogy haladok, hogy hisznek bennem, és ez inspirál arra, hogy küzdjek, egyre nagyobb eredményeket érjek el. Csak ugye muszáj lenne dolgoznom is, a sport sincs ingyen, kell a pénz albérletre is, és anyukámtól, aki egy kórházban takarít, nem várhatom el, hogy eltartson, de nem is akarom. Olyan büszke voltam magamra, hogy először életemben ajándékot tudtam venni neki!
