Bánhegyi Adrienn: “Nem kell már arra figyelni, hogy hol a kötél, csak tudom”

Az ugrókötél nem annyira magától értetődő itthon, mint az úszás vagy az atlétika a gyerekeknél. Nálatok hogy kezdődött ez a sport?

Apu testnevelő tanárként dolgozik és látott egy filmet, amiben ugróköteles lányok egy rövid műsorszámot adtak elő. Először csak hobbiszinten tesiórán és délutáni szakkörként próbálgatta a tanítványaival és velünk a sportágat, aztán idővel felfedeztük, hogy van ugróköteles szövetség; először csak hazai, aztán nemzetközi versenyekre is jártunk. Ez 24 évvel ezelőtt történt, 1993-ban. Apu kiegészítő sportágnak szánta, tesóm, Kata teniszezett, én pedig kézilabdáztam, aztán a végén mind a ketten úgy tartottuk, hogy az ugrókötél érdekesebb. Mindig is szerettem volna sporttal keresni a kenyerem, egy idő után azonban nagyon más jellegű karakter és izomzat kellett a kézihez és a kötélhez, el kellett dönteni, hogy melyik a fő. A közösség és a mozgásforma szeretete miatt az ugrókötelet választottam. Szerencsések voltunk, mert apu élettársa tánctanárként dolgozott, és ő látta egy eseményen, hogy van egy ugróköteles szövetség.

Egy 9 éves kislány számára mi a vonzó az ugrókötélben?

Én nagyon élveztem az új elemek kipróbálását, begyakorlását. Attól érdekes, hogy különböző trükköket lehet megtanulni vele, lehet egyéniben, párban és csapatban is csinálni. Talán ez az egyik legérdekesebb része, a különböző kombinációk. Létezik zenés része, tornához hasonló gyakorlatok, lehet a gyorsaságra menni, lehet egy és két kötéllel. Párban a másikra figyelni, szinkronban maradni. A színpadon az a cél, hogy ez az egész könnyűnek látszódjon, ne az legyen leolvasható az arcomról, hogy ez valami hihetetlenül nehéz dolog, pedig nem könnyű. Egy idő után a mozdulatok automatikussá válnak, nem kell már arra figyelni, hogy hova teszem a kezemet, lábamat, hol a kötél, csak tudom. Ez rengeteg gyakorlás eredménye.

 Először versenyekre jártatok, vagy inkább a fellépések hatására indultatok versenyen?

Párhuzamosan alakult ki, minél több trükköt tudtunk, annál látványosabb volt az embereknek egy-egy előadás. A versenyek számával együtt nőtt a fellépések, a felkérések száma. Miután végeztem a főiskolán a testnevelés–angol tanári szakon, Kanadában töltöttem négy hónapot egy ottani ugróköteles szövetségnél. Ott napi 20 percet kötelező mozogni a gyerekeknek, jártuk az országot és bemutatókat tartottunk a diákoknak, tanároknak. Utána egy nemzetközi magániskolában angolt tanítottam Prágában, személyi edzőként dolgoztam, emellett pedig szakkör jelleggel délutáni foglalkozásokat tartottam gyerekeknek. Végül az angoltanítást és a személyi edzést is hanyagolnom kellett, az ugrókötelezés javára.

2009-ben a Cirque du Soleil társulatától kaptam szerződést a Madison Square Garden színpadára New Yorkba.  Ezután egy német színháztól érkezett felkérés, kezdetben 4 hónapon át egy kanadai csapattal szerepeltem, szóló ugróköteles műsorszámmal. Prágát ekkor ott kellett hagynom, de mindent úgy intéztem, hogy majd visszamegyek. Vissza is mentem, de két hónap után a német színház hosszú távú szerződést ajánlott, így lettem az elmúlt években főállású ugróköteles.

Kívülről könnyűnek látszik, de azért ember legyen a talpán, aki utánatok csinálja ezt a végtelennek tűnő ugrabugrálást.

Mindent használni kell, izomerő és állóképesség is kell ehhez a sporthoz. Egy általános fejlesztés és egy nagyon jó kondíció szükséges, emellett a koncentráció is fontos, mert nem szabad, hogy a kötél elakadjon. Egy-egy perc alatt nagyon sok trükköt és elemet hajtunk végre a kötéllel, hihetetlen gyorsnak kell lenni. Az embernek meg kell tanulnia mérlegelni, kitapasztalni a testét, milyen terhelés tesz jót és melyik kevésbé hasznos. Az a legjobb, ha önmagát ismeri meg az ember szépen folyamatosan, ehhez a fajta életmódhoz nehéz olyan szakértőt találni. Nincs edzőnk, az edzéseket és a koreográfiát is mi csináljuk. Előfordul, hogy egy másik műsorba kell beilleszkednünk, ilyenkor a koreográfus segít, de az elemeket akkor is mi találjuk ki, ő csak tanácsokat ad.

Hónapokat igényel egy-egy új koreográfia kitalálása és betanulása, egyedül egy kicsit kevesebb, de ha többen vagyunk, akkor muszáj tartani pontosan a megbeszélteket. Körülbelül napi 3-4 óra edzés szükséges. Szeretek futni, úszni, de az ugrókötél az egyetlen, aminél úgy érzem, hogy teljesen át tud mozgatni. Comb-, kar-, far-, hasizom mindig használatban van, de azért gondolkodni is kell. Motiváló, hogy zenére lehet dolgozni.

Előfordul, hogy nincs kedved fellépni vagy próbálni?

Ritkán fordul elő olyan, hogy nincs kedvem, de van olyan, hogy mindenem fáj, főleg amikor Németországban dolgoztam, és napi 2-3 műsort is le kellett nyomni, az azért nem volt egyszerű. Ilyenkor sokat segít, ha a közönség jó hangulatban nézi az előadást, egy plusz erőt ad az ő lelkesedésük, érdeklődésük. Az előfordul, hogy itt-ott fáj, mint minden más sportolónak. Az a nagy különbség a versenysport, illetve a cirkuszi világ között, hogy nekünk mindig formában kell lennünk, nincs annyira szezonunk sem. Itt nem lehet egy-egy napra időzíteni a formát, hanem olyan életmódot kell találni, ami során az ember naponta többször is elő tudja adni a produkcióját a legmagasabb szinten. Az utazás vesz el sok időt, fel kell fejben is készülni arra, hogy nem az a cél, hogy havonta egy-két alkalommal a maximumot hozzuk ki magunkból, hanem az, hogy a közönséget szórakoztassuk. Ehhez fontos, hogy szellemileg és fizikálisan is mindig ott tudjunk lenni, pozitív kisugárzása legyen a műsornak. Szerintem nem lehet mindig topformában lenni, a szervezet változik. Fontos, hogy találjunk egy egyensúlyt a kevésbé könnyű napokra is.

Meddig lehet ezt bírni szuflával?

30 év fölött már nem ugyanolyan, mint 10 éve, de azt gondolom, megelőzéssel és odafigyeléssel jól kondiban lehet tartani a testet. Ugrókötélnél érdemes odafigyelni az Achilles-ínra, ízületekre, de megfelelően felépített kondival és izomzattal tehermentesíthetők az ízületek. Nem mondanám az ugrókötelet egy kifejezetten sérülésveszélyes sportágnak. Oda kell azért figyelni, főleg nagy terhelés mellett, követni és dekódolni kell a test jelzéseit. A cipő nagyban befolyásolja a dolgot, érdemes utánajárni, hogy milyen cipő szükséges, de többet jelent, hogy az izmok mennyire vannak felkészítve. A sok landolásnál, leérkezésnél terhelődik a test, hiszen ez egy ütközéses sportág. Egyszerűnek tűnik, de nagyon fontos a technika. Előfordul, hogy egy-egy fitneszteremben nagyon rossz ugróköteles technikát látok az éppen mellettem edző emberektől, van, hogy tanáccsal fordulok hozzájuk. Szerencsére nyitottak erre, és érdekli őket, hogy miket lehet csinálni a kötéllel, nem kötözködésnek veszik.

 Milyen versenyszámok vannak ugrókötélben?

Két fő szám van: gyorsasági és szabadon választott. Mind a kettőben van egyéni és csapat is. A gyorsaságinál számolják, hogy egy bizonyos idő alatt hányszor tekerjük meg a kötelet magunk körül. Általában öt bíró van, akik élőben számolják, de persze felveszik videóra is. A szabadon választottnál pedig nézik a trükkök nehézségét, az egész előadás felépítettségét, a zenéhez való illeszkedést, csapatban a szinkronitást. Itt a szabályrendszerek nem teljesen átláthatóak, fejlődni kell, de egy fiatal sportágról van szó. Szerettem a gyorsasági versenyszámokat, mert ezek objektív adatokat adnak, kevésbé van lehetőség a vitára. Nézhető is a közönség számára, mert technikailag úgy van megoldva, hogy a nézők is jól követhetik, hol tart a versenyző. A szabadon választott szubjektívebb, ez a fő része a mostani előadásainknak. Annyi, hogy most nincsenek bírók, a közönség eldönti, hogy tetszett-e nekik vagy sem, ez az elsődleges visszajelzés.