Ani két karja teljesen ki van varrva, a nyakán egy cirkuszi sátort idéző nagy tetoválás vonzza a tekintetet. Kiráz a hideg, ha belegondolok, milyen fájdalmas lehetett, amíg készült. “A két karomon és a nyakamon van tetoválás, illetve a hasamon is van egy kicsi. A hátamon nincs, és nem lesz. Nem teszem a hátam mögé azokat a dolgokat, amiket látni szeretnék.” Bankban már nem dolgozhatsz így – mondom. “A kézfejemnél eldőlt már ez. Krupié sem leszek, de nem is akarok, olyan helyen akarok lenni, ahol ez nem számít.”
Hittantanárként, fizetés nélkül a romák között
Ani teológiára jelentkezett, de nem ez volt álmai hivatása, inkább csak sodródott az árral. Nem vették fel magyar szakra, és az ismerős plébános javasolta ezt a főiskolát. “Igazából nem is szerettem ezt a képzést, tudományként fogtam fel, mintsem élethivatásként. Azért ragadtam ott, mert elkezdtem önkéntesként dolgozni egy teljesen cigány faluban. Először csak az ingyenkreditért utaztunk le Alsószentmártonba, a mélyszegény, Dráva menti beás cigány faluba. Egy éjszakát töltöttünk ott, az óvodában aludtunk a földön. Egész éjjel táncoltunk, beszélgettünk a helyiekkel. Azonnal láttuk, hogy itt az oktatás az egyetlen dolog, ami kiutat jelenthet számukra.”
Fotók: Hernád Géza
Aninak elég volt ez az egyetlen este, teljesen beleszeretett ebbe a zárt világba. Állást keresett a faluban. Munka van, de fizetés nincs, csak egy bicikli, ingyenkonyha és egy szolgálati ház Siklósnagyfaluban – kapta meg a választ. Egy hét múlva már lent volt, hat településen tanított hittant, a kamaszoknak teaházat rendezett, a kicsiknek rajzolást, kirándulást szervezett.
Életem legjobb három éve volt, imádtam. Nagyon sok történetet, szeretetet kaptam. Nyitott szívvel, borzasztó hálával voltak irányomban. Elfogadó közegben voltam. Az ott lakók tudják, hogy arrafelé nem jár csak úgy az ember, oda szándékkal megy.
A gyerekeknek nem volt mindig egyszerű, de mivel nagyon zárt közösséget alkottak, nem voltak akkora veszélyben, mint a városokban élő, hátrányos helyzetű társaik. Nagyon kevés külső emberrel találkoznak – a helyi papon és a családján, óvónőkön és hitoktatókon kívül nem érkezik más ide. Nem volt könnyű, de nem voltak nagy nehézségek – vagy akkoriban nagyon könnyedén kezelte, meséli Ani.
“Az egyik hittanórán a 14–17 éves srácok üvöltöztek, a könyvük lapjaiból készített galacsinokkal dobáltak, és mondták, hogy menjek el. Nem értettem, mi történt velük, mert korábban nem voltak kezelhetetlenek. Beültem a kocsimba, és hazamentem. Este bekopogtak, bocsánatot kértek. Nekiálltunk palacsintát sütni, és elmesélték, hogy a történelemtanár nagyon megalázta őket előző nap, azt mondta, hogy hülyék, és belőlük nem lesz semmi. Megható volt, hogy egész nap rágódtak ezen, aztán letekertek tizenkét kilométert, hogy ezt elmondják.”
“Nehéz lehetett látni a férjemnek, hogy nem az a nő vagyok, akit elvett”
Ani megismerkedett a férjével, és egy darabig Siklósnagyfaluban laktak. “Ez a fajta missziós munka olyan, amit egyedül tud végezni az ember nulla-huszonnégyben szívszerelemmel, de beleilleszteni egy társat vagy családot, az nehéz. A fiatalok nem fogadták el, hogy mi már ketten vagyunk. Folyamatosan nyomták a csengőt, nem volt kettesben elköltött vasárnapi ebéd, nem értették, hogy szeretnék a férjemmel lenni. Eltávolodtam az önkéntes munkától, ahogy változott az életem.”
Új fejezet kezdődött: a házaspár Gödöllőre költözött, és megszületett a kisfiuk. A születése traumatikus élmény volt Ani számára. “Huszonöt órát vajúdtam, aztán majdnem császár lett belőle, de valami csoda folytán mégse. Az összes létező orvosi beavatkozás mókuskerekében elvesztettem az élményt. A testemet lebénította az epidurális érzéstelenítés, szétfeszítette a mesterséges oxitocin, az elmémet pedig leblokkolta a félelem. A vége felé már csak foszlányokat hallottam: nincs szívhang, alacsony szívhang, veszély. Nagyon féltem.” Hogy megfejtse mindennek az okát, pszichodrámára, női körökbe járt, és rátalált a dúlaságra. “Először belső terápia volt, a saját szülésemet akartam megérteni, csak utána kezdtem el születéseket kísérni. Hosszú belső munka és út kellett ahhoz, hogy megértsem, miért így történt. De ez a szülésélmény vitt el a kislányom csodás megszüléséig és rengeteg szépséges megszületés kísérésébe. A kislányom születése már gyógyító és gyönyörű volt” – meséli. “De azzal egy időben, hogy elkezdtem a saját sebeimet begyógyítani, tönkrement a házasságom. A férjemnek nehéz lehetett látni, hogy nem az a nő vagyok, akit ő elvett. De a világ legjobb »elvált csapata« vagyunk, barátok maradtunk.”
A befelé fordulástól a tetoválógépig
“Tudtam, hogy nagy tetoválásokat szeretnék, van bennem egy ilyen szélsőség, hogy ha valamit csinálunk, akkor azt csináljuk rendesen” – térünk vissza Ani új szenvedélyére. “Egybefüggő, egy témára felfűzhető tetoválást szerettem volna. Elkezdtem rúdtáncot tanulni, és megtetszett a cirkusz témája. Nagyon játékos közeg, az emberek órákig tátott szájjal nézik, közben meg rengeteg munka kell ahhoz, hogy kifelé szórakoztató, könnyed és vicces legyen. Az egész életemet jelképezi: nagyon szeretek emberekkel találkozni, mosolyt, jókedvet akarok adni, de belül ehhez nagyon sokat kell dolgozni. Ezért tetováltattam magamra cirkuszi jeleneteket.”
Ani évekig otthonról dolgozott egy magazinnak, a fő élettere sokáig a kanapéja volt. “Úgy éreztem, elfolyok, és elkezdem elveszíteni az értékeimet. Unalmas, magába forduló, depresszív emberként kezdtem látni magam. Átalakult a cég, szűk lett a világ számomra, és ezzel egy időben el is búcsúztam a régi munkámtól. Tudtam, hogy nagyobb szabadságra vágyom, mint amit, mondjuk, egy pénztárosi pozíció adhat. Volt olyan állásinterjú is, ahol ezt vágták a fejemhez: ön szerint ön úgy néz ki, mint aki itt fog dolgozni? Az ilyen vagy ehhez hasonló reakciók teljesen hidegen hagytak – akkor is, most is.”
A magány sokat segített Aninak, hogy újra magára találjon. “Amikor csak magammal vagyok, sokat táncolok, énekelek és sírok. Rájöttem, hogy az nekem jó. Mielőtt jöttél, itt a kávézóban is sírtam egy kicsit a könyvön, amit olvasok. Engedem, hogy elfolyjanak a könnyeim, és önfeledten nevetek, igyekszem önazonos maradni minden helyzetben” – mondja.
Ahogy szaporodtak a tetoválások, úgy kezdte el Anit érdekelni a másik oldal. “Megkérdeztem Nyíri Sándort, a mesteremet, hogyan lesz valaki tetováló. Megfogja a gépet, aztán elkezd tetoválni, hangzott a válasz. Megmutattam neki a rajzaimat, és hónapokig vártam arra, hogy megengedje, hogy tanuljak tőle. Négy hónapig csak rajzoltam, minden napra kaptam feladatokat, és most már én is tetoválok. Mindennap érzem a csapat figyelmét, és ez hatalmas biztonságot ad nekem. Életemben először érzem azt, hogy egy működő közösség szerves része vagyok, és ezt nagyon szeretem. Nyitás előtt már ott toporgok a szalon előtt, és minden időmet igyekszem tanulással tölteni.”
Alkotni papíron is jó, de bőrön megvan az az izgalom, hogy egy életre ott hagyom a kéznyomom valakin. Olyan örömben megyek haza hat-nyolc óra munka után, hogy alig bírok elaludni, és gyakran álmodom a tetoválásról.
Más testére rajzolni természetesen hatalmas felelősség. “Nagyon izgultam az első tetoválásomnál, de hatalmas biztonságot ad, hogy a mesterem mindig a háttérben van, és segít nekem. Esélytelen, hogy visszavonhatatlanul elrontsak egy munkát, minden pillanatban segít, amikor elbizonytalanodom.”
Egy tetoválónak jól kell tudnia kommunikálni, meséli. Ha valaki olyan ötlettel érkezik, ami nem fog működni, az nem elég, hogy ezt meg kell mondani neki, alternatívákat is kell mutatni. A tűrőképességben nincs nagy különbség a nők és a férfiak között. Vannak emberek, akik “fakírok”, mások nem. “Barátot, rokont tetoválni egészen más, mert ők megengedhetik maguknak, hogy »hisztisebbek« legyenek, a többi vendég próbál erős lenni. Amúgy ez fejben dől el: attól függ, hogy mennyire akarod a tetoválást.”
“Amikor a kisfiam meglátott, elsírta magát”
Mit szólnak a tetoválásaidhoz a gyerekeid? Menő egy tetovált anya a suliban? – kérdezem. “Egy ideig nem volt az. Amikor az első nagy tetoválásom elkészült, az akkor hatéves fiam elsírta magát. Azt mondta, attól fél, hogy nem leszek olyan, mint eddig. Mindig beavatom a gyerekeket, kikértem a véleményüket, amikor kopasz, kékhajú vagy épp raszta akartam lenni. Ez nekik nagyon sokat jelent. Ha azt mondták volna, hogy ne csináljam, akkor nem csinálom meg. Fél év múlva aztán újra próbálkoztam volna.”
Ani ma is gyakran és drasztikusan változtat a külsején. “Szeretem a változásaimat. Élvezem a játékot a külsőmmel. Soha nem tudtam az éppen aktuális divathoz vagy normához igazodni. Persze ez egy érzékeny dolog, vékony vonal választja el az extrém önkifejező külsőt a nevetségestől. Ahogy a tetoválásaim gyarapodtak, úgy egyszerűsödtek színekben és mintákban a ruháim.”
Ani most úgy gondolja, marad a tetoválásnál.
Mindig nagy lelkesedéssel álltam neki új dolgoknak, de igazán soha, semminek nem ástam a mélyére. Most úgy érzem, megtaláltam azt, amitől már nem szeretnék eltávolodni.”
Szembenéz egy régi gyerekkori félelmével is: diszlexiásként sokáig azt gondolta, hogy egyetlen nyelvet sem tud megtanulni, de nemrég nekiállt az angolnak. Mit fogsz szólni ahhoz, ha később a gyerekek kitalálják, hogy ők is televarratják magukat? – kérdezem. Széles mosoly: “Hát, tudok nekik ajánlani egy jó tetoválót!”
