Az egyik legundokabb dolog, amivel a sors az ember hátizsákját kitömheti, a megfelelési kényszer. Olyan erős belső hajtóerő ez, ami valamennyi gondolat és lépés elé beékelődik, hogy aztán egy másik irányba térítse a cselekvést. Kiköpött olyan, mint a vasúti váltó: az ember, bár Rómába vett jegyet, észrevétlen mégis Kőbánya-Kispesten eszmél, mert a kalauz azt mondta, hogy az a jó. A megfelelési kényszer súlyos stádiumban nem nagyon disztingvál: kiterjed mindenkire, ismerősre és ismeretlenre, és már a kapcsolatteremtés első pár századmásodpercében automatikusan működésbe lép. Az érintett észre sem veszi, hogy azonnal alárendeli magát a másiknak, mindenben igazat ad neki, véleményét úgy alakítja, hogy a másik kedvében járjon. A munkahelyen ez többek között azzal jár, hogy minden létező munkára igent mond, a baráti körben ő lesz mindenki lelki szemetesládája, magánélete pedig úgy alakul, ahogy párja azt megálmodta. Nem kell elmagyarázni, megfelelési kényszer mellett az ember szépen-lassan elveszíti kapcsolatát tulajdon életével, énjével és vágyaival, aminek az égvilágon semmi értelme nincsen.
Sajnos ettől a “képességtől” megszabadulni nem könnyű, de nem is lehetetlen: nekem 25 évbe telt, mire rengeteg munkával és nem kevés megtelt hócipővel búcsút intettem neki.
- A megfelelési kényszer hatására az ember mindig olyan választ ad a másiknak, amit az hallani szeretne. Aki tudja magáról, hogy rendszeresen alámegy a másiknak, gyakorolja, hogyan nyerjen időt magának. Én például megfigyeltem, melyek azok a pillanatok, amikor már éppen elkezdenék a másik kedvébe járni, és olyan válaszokkal térek ki a kérdés elől, hogy: Meggondolom! Idő kell, hogy ezt átgondoljam! Most nem tudok válaszolni! Beszéljük erről később! Csupa olyan hasznos tőmondat, ami segít elkerülni az azonnali választ, hogy legyen időnk alaposan átgondolni, mi magunk mit szeretnénk valójában.
- Ha már az elején sikerül elcsípnem a kényszerességet, és időt is nyertem magamnak, felteszem magamnak a létező legegyszerűbb kérdést: Mi a legrosszabb, ami történhet velem, ha igent/nemet mondok? Nem árt végiggondolni, mi történik abban az esetben, ha nem sikerül a másik kedvében járni. Legtöbbször kiderül, nem jön el a világvége, vagyis egyáltalán nincs azzal semmi baj, ha nem szeret mindenki.
- Nálam a megfelelési kényszer a munkahelyen keményített be igazán: nagyon elfáradtam abban, hogy egész nap azon dolgoztam – a munkámon kívül –, hogy főnökeim, a kollégáim és a vécés néni is pozitív képet alakítsanak ki rólam. Ettől a kényszertől egy egyszerű felismeréssel sikerült megszabadulnom: rájöttem, a munkahelyem nem az életem, az egy olyan dolog, amit tisztességgel el kell végezni, majd hazamenni, és élni azt az életet, amit a munkával megkeresett pénz tesz lehetővé.
- Be kellett látnom, soha nem jön el a békés egyetértés ideje: kritika, ellenkező vélemények örökké elkísérnek majd, az igazán fontos, hogy ezek kitől jönnek. Hatalmas terhet vettem le a vállamról azzal, hogy megtanultam észrevenni, ki az, aki velem együtt az arénában izzad, és ki az, aki csak a pálya széléről böfög be.
- Szeretetkoldus: így nevezett egyszer valaki, aki felismerte, hogy a megfelelési vágyam minden rezzenésemet átitatja. Nagyon mélyen érintett ez az egyetlen szó, olyannyira, hogy “koldulni” már csak azokhoz járok, akikről tudom, őszintén szeretnek.
