“Vegyesek az érzéseim ezzel az írással kapcsolatban. Helyenként elmosolyodtam, néha magamban bólogattam. De hümmögtem is fejcsóválva, és sokszor felszaladt a szemöldököm a megrökönyödéstől” – kezdte, majd folytatta is Rita.
Végig az az érzés kerülgetett, mintha a szerző mellől egy unatkozó »stepfordi feleség« levadászta volna apát, amit anya eléggé zokon vett. Ezért »csak azért is« kompenzálásba kezdhetett, megtalálva a ló túloldalát, gyakran hagyatkozva a szomszéd bácsi segítőkészségére, amit viszont a falu(szája) nem nézhetett jó szemmel…
Úgy gondolom, alapesetben egy gyereket egyedül nevelni önmagában nem ad okot sanda pillantásokra, lenézésre, kirekesztésre, vesszőfutásra. Épp ezért nem igazán tudom értelmezni az író ezen kirohanásait. Viszont elismerem, sokan tényleg támaszkodnak a szomszéd bácsi segítőkészségére, de ennek nem így kell(ene) lennie.
Csak együttélésben tapasztalhatja, ergo tanulhatja meg a gyerek a normális párkapcsolati dinamikát (szerelem, férfi-női szerepek, lojalitás, tisztelet, összemosolygások, ölelés, vita, békülés, konfliktuskezelés), a verbális és nonverbális kommunikációs mintákat, vagyis az egymással való bánásmód csínját-bínját. Mert a gyerek, ugyebár, nem a hegyi beszédekből, hanem a mindennapi példákból tanul, ezért úgy gondolom, hagyjuk már a szomszéd bácsit! Ha anya egyedül van, ő akkor is csak maximum egy férfiasan helytálló nő, de sosem lesz két különböző ember.
KÉPTELENSÉG egyedül abszolválni, mindent kompenzálni. Egyszerűen nem fair ez a leosztás.
Persze, eleinte még lehetnek illúzióink, és óriási hajtóerő, hogy azért is limonádé legyen a citromból…
Tegyük tisztába
Ne szépítsük: az anyjával egyedül felnövő gyereknek így is, úgy is hendikepje lesz egy klasszikus, jól működő családban cseperedő társával szemben. A magam részéről úgy gondolom, az apamentes gyerekek legnagyobb gondja nem az lehet, hogy az ismerősök kibeszélik az anyukát, hanem inkább, hogy anya gyakran fáradt, nincs ideje leülni 2 óra felhőtlen társasozásra, mint régen.
Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia)
Az átjáróház kizárt
Nehéz újra nyitni (nem, nem mindenki áll talpra viharos gyorsasággal, legfeljebb technikailag) olyan szinten, hogy a feltétlen bizalmunkat is elnyerhessék, ismét tűzbe tegyük valakiért a kezünket, és immáron nem csak a saját életünket. Ezért szelídülünk nehezen. Márpedig teljes integrálódásról addig szó sem lehet. A megismerés idő, ami könyörtelenül halad. Bár sokan hajlandóak megalkudni, és lejjebb engedni a lécet előbb-utóbb, én nem fogom. All In. Ha tévednék,
vigasztalhat a tudat, hogy az Arany Alkony Otthonban még lehetek a legdögösebb szipirtyó… persze női mivoltom kiteljesedését valahogy mégsem halogatnám addig…
A helyzet az, hogy a gyerek X év múlva kirepül
Hiszem, hogy jobban jár, ha egy korántsem tökéletes, ám önazonos és hiteles nő az anyja, mint valaki, aki megkeseredett mártírként mindennap beledöglött a feladatba. Úgyhogy minden egyedülálló szülő tegyen egy hatalmas szívességet magának, a gyerekének és a leendő párjának:
időben vegye tudomásul, hogy nincs annyi cukor, amitől ez a limonádé édes lenne, kár erőlködni. A citrom mellé jobb, ha egyből tequilát rendelsz. Duplát, ha jólesik.
A gyereknek sem tesz jót, ha az anyja semmi mással nem foglalkozik, csakis vele. Nem egészséges, és később visszanyal a fagyi, ha felnőttként a saját életében nem találja majd a helyét anyu nélkül.
Kapcsolatkezdés egyedülálló anyaként, és ami mögötte van
Nem szerencsés belekezdeni addig, amíg nem kerültek helyükre a dolgok. A paradoxon külön fejezet: azért vagyunk sokszor szétzuhanva, mert egyedül vagyunk egy gyerekkel, kettő helyett is helytállva. De sosem leszünk ketten, amíg szét vagyunk esve, nem találunk még magunkra sem. Ez a 22-es csapdája a javából.
De nem vagyok hajlandó letiltani a gyerekemet a romantikus filmekről és kiábrándítani a rózsaszín álmokból. Azokról-azokból, melyekben a férfi életét és vérét áldozza a családjáért. Ha kell, akár az ördöggel is cimborál, bárkivel szembeszáll, gondolkodás és szemrebbenés nélkül tör át árkon-bokron, rablón-pandúron, étlen-szomjan, szemében fanatikus tűz ragyog… Megállíthatatlan. Verekszik puszta kézzel, veti magát lángok közé, jeges áradatba, vesztésre ítélt párbajba. Szerelméért.
Urak! A mai való világban nem sárkányokkal kell megharcolni, sokkal inkább a saját démonokkal! Tudom, sokan tán azt kívánjátok, bár inkább a hétfejű ellen kéne egy szál karddal szembeszállni. Elárulok egy nagy titkot: mi is szívesebben szenderegnénk édesdeden, örökifjún, pihe-puha baldachinos nyoszolyán, virágszedőset álmodva a megváltó csókig…
Ha valamibe úgy indulunk: »Á, úgyse lehet«, akkor garantált a bukás. Ez nem önbeteljesítő jóslat, egyéb misztikus hókuszpókusz, hanem szimpla matek. Ha nem teszek bele 100% energiát egy projektbe ( tök mindegy, mi az ), akkor az eredmény sem lesz 100%-os. Ez 100%.
EGYSZERRE mindenbe képtelenség a maximumot pakolni, nem kérdés. Ezért kell(ene) folyamatos változásban, rugalmasan a helyzethez igazítva alakítani a prioritásokon, amikor szükséges. Ha fontos számomra. Nagyon idealista vagyok, tudom. De nem lenne sokkal több boldog történet?
Összeteheti a két kezét, aki olyan férfiba botlik, akit nem rettent a sok hendikep és a gyerek (aki nem az ő vére, nem várta, kísérte végig az első pillanattól, hanem készen kapja), az, hogy a nő anya, és kizárólag egységcsomagban elérhető. Ha tokkal-vonóval felvállal, teljes mellszélességgel mellétek áll, idővel Társsá kíván, igyekszik válni, akkor biztosak lehetünk benne: nagyon szeret. Ennél nagyobb dolog, becsesebb kincs kevés létezik. Hálát adni Érte az égieknek mindennap! És őrülten, máskor bölcsen, teljes szívvel szeretni… Így lehet kerek, és minden szereplő boldog egy ilyen sztoriban. Hiszem… bízom… és nem vélek mást.”
Olvass még többet az anyaságról az NLCafé oldalán:
- A 100 legjobb dolog az anyaságban
- Ezért volt régen könnyebb az anyaság
- “Hidd el, könnyebb lesz” – nyílt levél a friss anyákhoz
