László Erika írónő úgy döntött, plasztikai műtéttel hozatja rendbe a biciklis balesetben megsérült szemhéját, ám a műtétet elrontották. Műhiba következtében a szemét sem tudta becsukni. Több sikertelen helyreállító műtét és egy máig véget nem érő kálvária vette kezdetét. Erika próbált egyességre jutni a plasztikai sebészével, mindhiába, ezért kénytelen volt a saját kezébe venni a dolgokat, és a már több mint 8 éve húzódó műhibapert sem kerülhette el. Legújabb regényét, a Kis Magyar Szépségipart a saját története ihlette. A könyvről, a plasztikai műtétekről és a női idősödéstől való félelemről beszélgettünk.
Hogy áll most a per?
Szakmailag megnyertem, de a kártérítési per még mindig folyik, még eltarthat egy-két évig, és meglehetősen kétesélyes, mert ha egy orvos pert veszít, igyekszik eltüntetni a vagyonát. Több mint 8 éve tart az egész procedúra. A műhibaperek nagyon hosszúak, ezért kevesen vállalkoznak rá, hogy belevágnak.
A szemed hogy van?
Három évig egyáltalán nem tudtam becsukni. Ez iszonyatos fájdalommal, szemégéssel, örökös kötőhártya-gyulladással járt. Néha azt éreztem, hogy ebbe beleőrülök.
A saját orvosom is írásba adta, hogy fennállt a veszély, hogy szaruhártyafekélyt kapok, kiszárad a szemem, és megvakulok. Magyarországon nem volt plasztikai sebész, aki helyre tudta volna hozni, sőt Európában sem találtam. Végül sikerült kikerülnöm Amerikába helyreállító műtétre. 60-70%-osra tudták megcsinálni. Meggyengült az izomzata, és mivel a gravitáció húzza lefelé, ezért a bal szememet ismét nem tudom teljesen becsukni, idővel sajnos újabb műtétre lesz szükségem.
Lelkileg mi viselt meg a legjobban?
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy orvos ennyire irgalmatlan legyen. Én egészen a harmadik műtétig maximálisan megbíztam benne, sőt még sajnáltam is, azt gondoltam, hogy tévedni emberi dolog, és majd helyrehozza.
Mennyi a könyvben a valós elem?
A regény szakmai részén nagyon keveset változtattam, majdnem hogy szóról szóra velem történtek meg azok a dolgok. Az más kérdés, hogy a főszereplő, Valenti Bella, az egy másik nő, a barátnőimről mintáztam, de ő is azt éli át a regényben, amit én átéltem a valóságban. Sőt nemcsak a plasztikai vonalat, hanem a változás korát, a klimaxot és az azt követő évek minden nyűgét is.
Miért döntöttél úgy, hogy a megírod a történetedet?
Igazságszerető vagyok, és fontos számomra az elégtétel, de nemcsak magam miatt, hanem a többi kárvallott miatt is írtam a könyvet, hogy mások tudjanak tájékozódni, hogy tudják, mi minden előfordulhat, mi várhat rájuk, ha rosszul választanak orvost, és nemcsak a lelki és fizikai megpróbáltatásokra gondolok, hanem például arra is, hogy milyen joghézagok vannak egy kártérítési perben. A könyv a plasztikai sebészeknek is szól, hogy állj! Valaki olyat nem tehet meg, hogy elrontja a műtétet, nem adja vissza a pénzt, nem gyógyíttatja meg a pácienst, és még ki is löki a praxisából, és világgá zavarja. Ezek mellett pedig nagyon jólesett kiírni magamból a történteket, egyfajta terápia is volt ez számomra.
A harc mellett döntöttem. Azzal vezettem le a feszültséget, hogy háborút indítottam a plasztikai sebészem ellen. Kimentem a rendelőjéhez demonstrálni egy zsoltáros könyvvel, és elkezdtem énekelni. Ez persze nagyon zavarta az orvost, és a betérő páciensek is elgondolkoztak a táblám szövegén: Vigyázat, műhibaveszély! Erőt adott, hogy mellém álltak a szomszédok, a járókelők, jöttek a barátaim, segítettek, pártfogoltak… Bár ilyenkor az orvos egyből rám hívta a rendőrséget, mert előzetes bejelentés nélkül csak egy fő demonstrálhat. De még a rendőrség is rendes volt velem.
Sok mindenen keresztülmentél. Volt büntetőpered, elmeszakértői vizsgálatod. Ezeket hogyan élted meg?
Kalandként. Furcsa volt, mert kívülről láttam magam. Azt például bánom is, hogy amikor a volt plasztikai sebészem távolságtartási végzést kért ellenem, és én ezt megszegtem, 50 ezer forintos büntetést kaptam, amit kiválthattam volna 10 nap fogházzal, az is érdekes tapasztalás lehetett volna, de nem voltam hozzá elég bátor. Bár lehet, hogy nem is került volna rá sor, mert miután fellebbeztem, elengedték a büntetést.
Rengeteg a műhibaper, mégis kevesen állnak ki a nagy nyilvánosság elé. Szerinted ez miért van?
Azt tapasztalom, hogy a legtöbb ember nem hiszi el, hogy neki jogai vannak, hogy ki lehet, ki kell állni saját magunkért.
Az emberek nagy részében valami furcsa félelem van, például istennek tekintik az orvosokat, és inkább meglapulnak. Bennem ez sosem volt.
Olyan hatalmas aljasságnak éreztem, hogy az orvos, aki a gyógyításra esküdött fel, kivág a praxisából, és cserbenhagy, hogy állandóan emlékeztetni akartam. Nemcsak őt, hanem az egész plasztikasebész-társadalmat, én úgy gondolom, hogy valakinek ezt meg kellett tennie és meg is kellett írnia, dokumentálnia.
Mozgalmat hirdetett – ajándék autó rászorulóknak
László Erika tavaly nyáron felhívást tett közzé a Facebokon, hogy elajándékozná az autóját egy
olyan családnak, ahol ezzel megkönnyíthetné egy mozgássérült gyerek és a szülei életét. A felhívásra rengetegen jelentkeztek. Erika pedig személyes látogatás után megtalálta a megfelelő családot, és valóban odaajándékozta az autót. “Ha bemész a szalonba új autót venni, felajánlják, hogy beszámítják a régi kocsidat. A sok meggondolatlan ember pedig így elkótyavetyéli 100-200 ezer forintért, pedig jóval többet ér, de sokaknak nincs kedve külön időt szánni a hirdetésre. Mozgalmat szeretnék hirdetni, hogy a szalon helyett inkább rászoruló családoknak adjuk a régi kocsikat, ami például egy mozgássérült gyereknek hatalmas segítség lehet. Az én kocsim szerencsére nagyon jó helyre került” – mondta.
László Erika tavaly nyáron felhívást tett közzé a Facebokon, hogy elajándékozná az autóját egy
olyan családnak, ahol ezzel megkönnyíthetné egy mozgássérült gyerek és a szülei életét. A felhívásra rengetegen jelentkeztek. Erika pedig személyes látogatás után megtalálta a megfelelő családot, és valóban odaajándékozta az autót. “Ha bemész a szalonba új autót venni, felajánlják, hogy beszámítják a régi kocsidat. A sok meggondolatlan ember pedig így elkótyavetyéli 100-200 ezer forintért, pedig jóval többet ér, de sokaknak nincs kedve külön időt szánni a hirdetésre. Mozgalmat szeretnék hirdetni, hogy a szalon helyett inkább rászoruló családoknak adjuk a régi kocsikat, ami például egy mozgássérült gyereknek hatalmas segítség lehet. Az én kocsim szerencsére nagyon jó helyre került” – mondta.
A saját károdon rengeteg tapasztalatot szereztél. Mit gondolsz, hogyan lehet elkerülni azt a helyzetet, amibe te bele kerültél?
Nagyon nehéz. Érdemes elmenni több orvoshoz konzultálni, megnézni, mennyire emberi, mennyire szimpatikus. Átnézni az előtte-utána képeit, hogy milyenek a munkái, bár manapság a többség ezeket is ügynökségektől vásárolja. A szolgáltatásértékelő honlapokat is érdemes átböngészni, hogy mások mit írnak a plasztikusról, de tudni kell, hogy ez sem mindig mérvadó, például az ország egyik legjobb orrspecialistájáról mindössze néhány értékelés született, van, aki pedig az alkalmazottaival íratja a pozitív véleményeket tucatszámra.
Tehát nincs biztos módszer. Van valami, amiről utólag látod, hogy máshogy kellett volna csinálnod?
Én ott buktam el, hogy 20 éve volt egy nagyon sikeres alsószemhéj-plasztikám, az azt végző orvos ajánlotta az új orvost. Én pedig maximálisan megbíztam a szavában. Úgy gondoltam, hogy nem az egyéni szimpátia számít, hanem a szaktudás. Jobban megbíztam az ajánló orvosban, mint a saját ítéletemben, pedig az új orvos nem volt száz százalékig szimpatikus, de úgy gondoltam, felesleges szubjektívkodni, sőt még a kontár korrekcióira is hagytam rábeszélni magam. Ma már ezt másképp csinálnám, de a biciklis balesetem után ugyanúgy megműttetném a szemem. Egy kis felsőszemhéj-kanyarulatom volt, rutineljárásnak tűnt.
A szépségipar mellett a klimaxtól és az idősödéstől való félelemről is szól a könyv. Valóban félsz az öregedéstől?
Igen, félek! Ebben a társadalomban az öregek a perifériára kerülnek. Nehéz szépen, méltóságban megöregedni. Azt gondolom, mint ahogy a könyvben is írtam, hogy ez a társadalom, a mostani világ elvárja, hogy tűzzel-vassal harcolni kell az öregedés ellen. Nem tudom magam kivonni a hatása alól, tehát döbbenettel szemlélem a saját testi romlásomat, mentális elfáradásomat is, nem szeretnék kisodródott öregasszony lenni. Persze az idősek tudnak szépek is lenni, ha a lelkük átsugárzik a korukon. Belőlük azonban keveset látni. Nem vagyok plasztikaellenes annak ellenére, hogy nagyon csúnya árat fizettem, én még mindig azt gondolom, hogy bizonyos esetekben hasznos lehet a plasztika, ha segít az ember testén és a lelkén.
Plasztikáztatnál még?
Egyetlenegy műtétet tervezek, aztán többet soha. Anno az exorvosom rábeszélt a tokám eltüntetésére, amit középen fogott össze, és azóta kétoldalt lóg a bőr. Ezt rendbe hozatnám, de kizárólag azért, hogy ne emlékeztessen a kontár munkára és az egész hajcihőre, amiről a könyv is szól. Ami pedig a korral járó egyéb tüneteket illeti: nincs más út, csak a helyzet elfogadása a lélek erősítése útján. Mára eljutottam odáig, hogy csak mosolygok a beszólásokon, amikor “lemamáznak”, “lenéniznek”. Néha vissza is szólok: “Te is fiam, Brutus!” Csak idő kérdése!
