“Sajnálom, de nem szeretnék ma vízilabdameccsre menni, mert jógaórám van. Az nekem fontosabb. Ti attól még mehettek egész nyugodtan” – idézet tőlem, ma reggelről. Kicsit kibővítve a sztori lényege: két hétre hazajött a párom testvére a feleségével külföldről, és szó volt arról, hogy elmehetnénk ma este vízilabdát nézni, ha már úgyis pont dübörög a vizes vb. Persze nem zárkóztam el teljesen a programtól, így végül abban maradtunk, hogy inkább egy jövő heti meccsre ugrunk ki, azok már biztos őrült izgalmas mérkőzések lesznek, és jövő hétre még én sem osztottam be az edzéstervemet. Magyarul mindenki boldog – lesz jóga is, meg vízilabda is.
De azért tudatosodott bennem a régről ismerős érzés: megint sikerült úgy rácsúszni az edzésre, hogy alig látok ki belőle.
És most ne kezdjünk el arról elmélkedni, hogy a jóga sport-e. Aki szerint nem, az menjen el egy Bikram jóga órára vagy egy astangára, aztán 90 perc múltán pillantson a tükörbe – nem is szólva a másnapi izomlázról.
Szóval az van, hogy heti 3-4 alkalommal tuti eljárok sportolni. Ezek az aktív délutánok jelentik a legális drogot az életemben – totálisan kikapcsolnak, ellazítanak, és amiknek ezért hajlamos vagyok nagyon sok minden mást alárendelni. A jó hír az, hogy nem aszkétaként művelem a dolgot – nem lettem vega, nem tartok állati szigorú diétát sem. Egyszerűen csak jobban odafigyelek arra, hogy mit, mennyit és mikor eszem, és igyekszem ragaszkodni ahhoz, hogy heti 3-4-szer másfél órát mozogjak.
De tudom azt is, hogy nagyon tudatosnak kell lennem, mert pont most billegek azon a határon, ami az ésszel és az ész nélkül történő életmódváltás között húzódik.
Párszor már sikerült átlépnem ezt a mezsgyét, így hát pontosan tudom, hogy több kára van, mint haszna, ha mindent vasszigorral alárendelünk az edzésnek és a kemény diétának. Az ember célja ilyenkor, hogy építse az önbecsülését, és dolgozzon az egészségéért – meg a boldogságáért. Csak éppen miközben a még tökéletesebben kivitelezett gyakorlatokra hajtunk, hajlamosak vagyunk elhanyagolni az emberi kapcsolatainkat, amiknél pedig semmi nem lehet fontosabb. Pontosan erről szól a most következő fiatal lány Facebook-posztja is, amelyet már több mint 145 ezren lájkoltak. Köztük én is.
“Testépítőből testbarát lettem. Tudom, ez nem éppen egy tipikus átalakulásról készült fotó. A kimerítő edzések, a sovány csirkehús méricskélése és a proteinshakek birodalmából indultam, de úgy döntöttem, itt az ideje, hogy a társas életet élvezzem inkább. Biztos van, aki azt mondja, jól elengedtem magam, de az a helyzet, hogy a boldogságra nem lehet árcetlit ragasztani. Én magamra találásnak érzem ezt az átalakulást, mert ráébredtem, hogy egynél több szenvedélyem is lehet, hiszen miért ne túrázhatnék egy nagyot mondjuk a Glacier Nemzeti Parkban, és aztán ihatnék meg egy jó korsó sört a barátaimmal? A kockás has nem tett boldoggá. Sosem voltam elég jó, és mindig csak fejlődni meg még többet edzeni akartam. Ma elmentem raftingolni a barátaimmal, és aztán ettünk egy jót. A régi énem csak a kalóriaégetésre koncentrált volna, aztán hozzá se nyúlt volna a kajához.
A tested az egyetlen dolog, ami szó szerint végigkísér az egész életeden. Az értéked és a boldogságod nem attól függ, hány kilóval tudsz fekve nyomni, vagy mennyit mutat alattad a mérleg. Az enyémet az emberek jelentik, akik mellettem vannak, és a mosoly, ami az arcomon ül.”
