Most, hogy leírtam, már érzem is azt a rém idegesítő szorítást gyomortájékon, ami akkor kezd eluralkodni rajtam, amikor szombatonként leparkolunk a közeli áruház focipályányi, tökig zsúfolt parkolójában.
Igazából nem is tudom, mikor romlott meg a kapcsolatom ezzel az üzlettípussal. Szerintem a kezdet kezdetén. Plázázni se szeretek, de a hiperektől még jobban kerülget frász. Mi a bajom velük?
Indokolatlanul nagyok
Indokolatlanul sokféle áru van bennük
Tömve vannak emberekkel
Tömve vannak komótosan döcögő emberekkel, akiket képtelenség kikerülni
Tömve vannak komótosan döcögő emberekkel, akik tojnak a többiek fejére, és az út közepén hagyják a bevásárlókocsijukat, vagy éppen blokkolnak vele egy egész polcot, és magasról tesznek rá, hogy más is szeretne odaférni az akciós mosószerhez.
Ha bemész, tuti, hogy megveszel olyan dolgokat is, amelyekre valójában semmi szükséged, de hát mennyire jó áron van már az a tonhalkrém, nyilván most érdemes belőle venni egy tucatot, ami aztán jövő ilyenkorra se fogy majd el.
Ha bemész, tuti, hogy hipp-hopp eltűnik pár óra az életedből.
Mert mire odaközlekedsz, leparkolsz, összevadászod, ami kell, ami nem kell, de próbáljuk már ki, kígyózol a csemegepultnál, kígyózol a sajtos pultnál, aztán a pénztárnál, jaj, elfelejtettem a rohadt papírtörlőt, visszamész, újrakezded a kígyózást, végre sorra kerülsz, mire végzel, megéhezel, jó, akkor együnk már egy pizzaszeletet, úristen, megfulladok, olyan vastag ez a tészta, ennél tuti jobbat csinálok, ötötvenért kész rablás, menjünk a francba haza!
Aztán mikor hazaérsz, rájössz, hogy a szombati (vasárnapi) napod felét elrabolta a bevásárlás. És ez megtörténik újra meg újra majd minden hétvégén.
Pontosan emlékszem arra a határtalan boldogságra, ami pár évvel ezelőtt töltött el, mikor elindult az egyik nagy üzletlánc webshopja. Rögtön az induláskor, egy derűs csütörtök este leültem a net elé, és szépen, nyugiban fél óra alatt megpakoltam a virtuális kosaramat azokkal a dolgokkal, amikre éppen szükségem volt, fizettem, és egy másik szimpatikus hétköznap estére kértem kiszállítást. A futár meg is érkezett pontosan. Volt ugyan, hogy amit rendeltem, de pont elfogyott, helyette kaptam nagyjából ugyanannyiba kerülő helyettesítő terméket, amit nem voltam ugyan köteles elfogadni, de nekem tökéletesen megfelelt. Úgyhogy kedd este fél tízkor azon kaptam magam, hogy letudtam kb. félhavi nagybevásárlást, és még cipekednem sem kellett, a szombatom pedig SZABAD! Annyira meghatódtam, hogy legszívesebben megöleltem volna a szállítót. Igazi eufória öntött el. Úgyhogy attól kezdve az online bevásárlás elkötelezett híve lettem, és boldogan éltem.
Aztán egy szép áprilisi napon betoppant az életembe a kedves párom, és minden megváltozott.
Mármint azóta még boldogabban élek, de amikor összeköltöztünk, és elkezdtünk közös háztartást vezetni, egy gonosz kis fekete felhő is bekúszott a kapcsolatunk egére. Péter korábban az egyik hiperlánc italosztályát vezette hét teljes évig, ráadásul pont azét, amitől most egy köpésre lakunk, úgyhogy neki a bevásárlóközpont hazai pálya, szinte a második otthon a mai napig. Azóta hiába kardoskodom én a netes vásárlás praktikuma mellett, szerinte az árut igenis látni kell, ő csak úgy, vaktában nem fogja költeni a pénzét.
Tényleg, végül is sokkal jobban esik saját kezűleg leemelni a polcról a flakon mustárt meg a kiló lisztet, ha én választhatom ki, melyiket viszem haza, és fuvarozhatom, cipelhetem hazáig, nem mindenféle jöttment emberek döntenek helyettem ilyen életbevágóan fontos kérdésekben.
Szóval a családi béke érdekében kénytelen voltam feladni az elveimet, és beállni újra a kocsitologatók népes táborába. Hát, minden volt az eredmény, csak nem családi béke. Annyira frusztrált eleinte, hogy rabolják az időmet és kiéneklik a pénzt a tárcámból, hogy rendes idegbajba torkolltak a közös vásárlásaink. Később próbáltuk a dolgot úgy megoldani, hogy én megírtam a listát, ő elment vásárolni. Az eredmény: ötpercenként csörgő telefon. „Most akkor melyik narancslé legyen? Ennek több a gyümölcstartalma, de a másik finomabb és olcsóbb. Ne vegyek inkább itt kaját a macskáknak? Most akciós a száraz eledel. Most tényleg rám bíztad a tamponvásárlást, hát megáll az eszem!”
Aztán később azt a kompromisszumot kötöttük, hogy oké, elmegyek vele, de cserébe kérek valami jelképes kis apróságot ajándékba. Valamit, ami csak az enyém, hogy legalább a jutalomértéke meglegyen a dolognak. Mondjuk egy körömlakkot. És akkor mutatnám az erdményt:
Az év 22 szombatja egyetlen képbe sűrítve
Ezt az arzenált már se pofám, se kedvem nincs tovább duzzasztani, amúgy is sajnálom rá a pénzt, és már így is túllőttem a célon. Úgyhogy most ott tartok, hogy délutánonként, hazafelé jövet igyekszem több kisebb tételben beszerezni a szükséges dolgokat a mellettünk lévő sokkal emberi léptékűbb boltban, és próbálom titokban meghekkelni a szombatrabló shoppingtortúrát, amikor csak lehet.
És persze, értem én, hogy a hiperben sok minden olcsóbb, és a mindent egy helyen elve is jól hangzik, el is fogadom, ha más élvezi. De sajnálom: nekem egy szabadnap sokkal többet ér, mint az a húsz forint, amit az akciós joghurton spórolni tudunk. És főleg: minek szaladgáljak érte, ha házhoz is szállítják?
