A féltékenység a létező legpokolibb műfajok egyike, amivel valaha dolgom volt. Mindkét oldalt kóstoltam már, voltam betegesen féltékeny, és volt már részem jó pár féltékeny társban is; és amikor azt hittem, harminc felett az ember már elég érett és okos ahhoz, hogy örökre búcsút intsen ennek a pokoli érzelemnek, bumm, újra beütött. Két éve tartó párkapcsolatomban nagyot robbant egy újabb bomba, aminek kiváltója egy egyszerű kérés volt a pasim fele: adjon nekem egy szabad estét. Avagy: aludjon a legjobb barátjánál, hogy kicsit egyedül lehessek.
Kérésemet kikerekedett szemekkel fogadta. Nem értette, sőt egyenesen magára vette a dolgot, és pontosan azzal a féltékeny hangszínnel vont kérdőre, amit korábbról már jól ismertem:
Miért akarok egyedül lenni?
Mit akarok csinálni?
Mi a bajom már megint?
Kivel akarok találkozni?
Van valakim?
Döbbenettel hallgattam értelmetlen kérdéseit, és csak annyit bírtam kérdezni: Te soha nem vágysz az egyedüllétre?
Persze, hogy nem! – jött a válasz. – Én mindent veled szeretek csinálni!
Tekintetén láttam, sehogy nem érti a dolgot, így óvatosan, érthetően próbáltam elmagyarázni, nincs harmadik fél, a képlet ennél sokkal egyszerűbb és emberibb: azok közé az emberek közé tartozom, akiknek nincs baja azzal, ha időnként kiteszik egy lakatlan szigetre, hogy kettesben lehessen önmagával. Lételeme ez az állapot. Hogy miért?
Mert néha jó egyedül lenni!
Mert az egyedüllét gyógyít, békét ad, és közelebb visz önmagamhoz.
Mert az egyedüllétben nincs más, csak én lehetek.
Mert az egyedüllét azoknak az embereknek a menekülési útvonala, akikben az átlagnál erősebben dolgozik a szorongás, a precizitás, a megfelelési kényszer, akiket ösztönösen hajt a vágy, hogy jó partnerek, háziasszonyok, nők, barátok, munkaerők, szomszédok, testvérek, gyerekek, unokák, beszélgetőpartnerek legyenek – ami egy végtelenül fárasztó műfaj. Ám ha olykor megadják nekik az énidőt, elutazhatnak egyedül, elmehetnek egyedül moziba, kiállításra, sportolni, vagy egyszerűen magukra zárhatják a lakás ajtaját, és azt csinálnak, amit akarnak (aludhatnak, zabálhatnak, bambulhatnak, meditálhatnak, falat festhetnek, bútort felújíthatnak, szőrteleníthetnek, zenét hallgathatnak stb.), az olyan, mint egy terápia. Ez amolyan tökéletes állapot, amikor semminek és senkinek nem kell megfelelni, senkire nem kell figyelni, szét lehet esni, el lehet ájulni, ki lehet fordulni, meg lehet őrülni, fel lehet töltődni, el lehet csendesedni – ennek pedig semmi köze a hűtlenséghez.
