Nem akarunk meglátni dolgokat. Nem akarjuk észrevenni, ami mindenki számára világos.
Olykor akarattal, máskor akaratlanul vagyunk vakok. A világ tele van olyan emberekkel, akik nem rendelkeznek a látás képességével. Nők, akik nem látják meg férjük túlhajszoltságát. Férfiak, akik nem érzékelik párjuk féltékenységét. Szülők, akik nem látják meg, hogy ők rontották el fiuk gyermekkorát. Felnőttek, akik nem látják, hogy nem okolhatók mindenért a szüleik. Ítészek, akik magukban nem fedezik fel a hibát. Pletykálók, akik nem látják magukban a rosszindulatot. Szeretők, akik nem akarják meglátni a változtatás lehetőségét. Gyerekek, aki nem akarják rossznak látni azt, aki bántja őket. Fösvények, akik tagadják pótcselekvésüket. Csődbe jutottak, akik mindenért a jobb körülmények között maradtakat okolják. Függők, akik nem látják a borospoharat vagy a cigarettásdobozt. Haragosok, akik nem látják meg, hogy riválisokból akár barátok is lehetnének. Beteges reménykedők, akiket egyszer majd a valóság zúz szilánkokra. Bűnösök, akik még saját bűntudatukat is másra vetítik.
Amikor padlóra kerülünk, furcsa dolog történik.
Az érzékszerveink közül a látás az, amely egyre élesebbé válik. Amikor valóban két vállra fektet az élet, tisztán rajzolódik ki minden előttünk. Visszagondolva az emlékeinket is másképp látjuk. Na persze mindez jó passzban is látható vagy legalábbis feltűnhetne, de nem vesszük a fáradtságot, hogy kinyissuk a szemünket. Látnunk kellett volna a párunkon, hogy mennyire életunt, de csak a munkahelyről való panaszkodásait, a társaságban beszélgetésekkel töltött óráit, a gyerekekre való odafigyelését és a nekünk nyújtott segítségét vettük észre. Látnunk kellett volna a barátnőnkön, hogy mennyire boldogtalan, de csak a ruháit és az autóját láttuk. Ha jobban figyelnénk egymásra, ha többször nyitnánk ki a szemünk, megfigyelhetnénk, hogy mindenki fuldoklik valami miatt. Kivétel nélkül. Mindenki. Persze nem ugyanolyan mértékben. És mi van akkor, ha a látó figyelmezteti a vakot? Mi történik, ha elutasítást és haragot kap cserébe? Hiszen senki sem szereti, ha olyan hibáit, gyengeségeit mutatják meg neki, amelyeket maga is takargat. Az elesettségét sem szereti senki, ha felfedezik. Mindenki őriz titkokat. Alaposan meg kell fontolni, hogy érdemes-e előásni őket. Mindannyiunk életében vannak olyan titkok, amelyeket vagy meglátunk, vagy meglátnak mások. És persze ott vannak azok a titkok, amelyeket magukkal viszünk. Ha belegondolok, hogy mennyi mindent nem látunk meg a jelenben. Mennyi minden nem válik világossá még hosszú évek távlatából sem, akkor megijedek. Talán joggal teszem fel a kérdést: ez a fajta vakság önvédelem vagy önámítás? Mert az egyszerű nemtörődömségnél sokkal veszélyesebb.
