Azok közé az emberek közé tartozom, akik – legyen ez bármilyen furcsa is – szeretnek tömegközlekedni. Szeretem figyelni az embereket, elcsípni a beszélgetéseik egy-egy részletét, de a legeslegjobban azt szeretem, mikor zötykölődés közben belebújhatok abba az izgalmas könyvbe, amit kifejezetten az utazásra tartogattam.
A tegnapi utazásom sajnos nem ilyen volt. Valószínűleg ott rontottam el, hogy nem középre és/vagy hátra szálltam, ahova amúgy szoktam, hanem előre, ahova nagyjából mindenki. Szóval tömeg volt. Tegnap este valahogy, valamiért még elviselhetetlenebb, mint egyébként. Vadul préselődtem az előttem levő kapaszkodóba, és közben azt mantráztam, hogy „már csak két megálló, már csak két megálló”, mikor a Nyugati tér után figyelmes lettem a jelenetre.
Adva van a sofőrfülke mögötti első egyes ülés, tudjátok, amelyik mellett van egy nagyjából 30 centis kis műanyag rész bevásárlótáskáknak és egyéb holmiknak. No, erre az ülésre zuttyant le egy középkorú nő és a mobiltelefonja, közvetlenül azután, hogy a pályaudvarnál valamelyest kiürült a villamos. Pár perccel később a sofőrfülke mögötti rész ismét megtelt utasokkal, a felszállók között pedig megjelent egy idősebb nő bottal.
Megállt az egyes ülés mellett, majd ellentmondást nem tűrő hangon közölte az ülésen mobilozó nővel, hogy „ez az én helyem, legyen szíves átadni”. Meglepő, de nem történt semmi. A megszólított még csak fel se nézett a mobiljából, csak megrázta a fejét. Erre az idősebb nő már sokkal hangosabban megismételte a fenti mondatot, amihez hozzátette, ha nem kapja meg a helyet, el fog esni. Egy férfi néhány üléssel hátrébb erre felállt, hogy átadja a helyet, de az nem volt jó. Neki csakis az a hely kellett.
A két nő rövid ideig csendben bámulta egymást, végül az idősebb olyasmit tett, amitől tátva maradt a szám. Egész pontosan odaült a mobilozó asszonyság mellé, rá arra a fehér műanyag vacakra, miközben gyakorlatilag belepréselte utastársát az üvegbe. Hogy mi lett a nem túl kedélyes „együttülés” vége, fogalmam sincs, mert ahogy lehetett, leszálltam.
Csakhogy hiába szippantottam nagyokat a hideg novemberi levegőből, még jó ideig nem szabadultam a szürreális élménytől. Egyszerűen nem értem: mi történt veletek, emberek? Normálisak vagytok? Hova tűnt belőletek a jó érzés? Ha látom, hogy valaki bottal is csak alig tud közlekedni, tényleg az a rohadt dac a legfontosabb, hogy „de én voltam itt előbb”, hogy „de én is öreg/fáradt/beteg vagyok”?
Vagy megfordítva, ha látom, hogy nem adja át a helyet, hiába kérem, mert ő is öreg/beteg/fáradt, tényleg az a megoldás, hogy beleülök a másik ölébe, és felpréselem az ablakra, ahelyett, hogy elfogadnám a dolgot és a felajánlott másik helyet úgy egyébként?
Tényleg erőből, dacból, csakazértisből kell megoldani mindent? Már azt a nyomorult helyet is a villamoson ? Ugye nem?
