Így dobd fel a temetésed – tíz szuper tipp halál utánra
Szeretnéd, ha környezetbarát lenne a halálod? Mutatjuk, mit tégy!
Elolvadsz, ha meglátod ennek az anyukának az utólsókívánság-listáját!
El tudod képzelni, hogy ilyen címek jöjjenek szembe a magazinokban? Még viccnek is rossz, ugye?
Nos, viccnek valóban rossz, ám létezik egy egyre népszerűbb, természetesen Amerikából indult, de lassan világméretű mozgalom, melynek célja, hogy szemléljük a halált közvetlen közelről, kezeljük az élet természetes velejárójaként, úgy, mint a születést, a felnőtté válást vagy a házasságot. Ez a magyarul elég idiótán hangzó, de pontosabb kifejezés híján találó „halálpozitív mozgalom” (Death Positive Movement), amelynek külön központi szervezete van: a ránézésre és hangzásra kissé szektaszerű A Jó Halál Rendje (Order of the Good Death).
Agymosásról szerencsére szó sincs. Szaladjunk is előre: a mozgalom nem állítja, hogy meghalni jó, senkitől nem várja el, hogy várja a halált. (Ellenkezőleg: követői saját bevallásuk szerint életvidámak, például pont attól, hogy megbarátkoztak a gondolattal, hogy egyszer meghalnak.) Csupán szeretné eloszlatni a halál fogalmán civilizációs ártalomként megtapadt tabukat, és visszaállítani a természetes kapcsolatunkat a halállal (magával a fogalommal és magukkal a holtakkal is), amelyet az évszázadok során elfelejtettünk.
Fotó: Neményi Márton
„Kezdj el beszélni a halálról bárhol, rögtön az lesz a reakció: na, így kell elrontani a hangulatot! Én viszont eddig minden halálkávézásról boldogan távoztam” – mondta a Marie Claire újságírójának egy New York-i nő az egyik szokásos szeánszon. Igen, halálkávé: a csoport hívei rendszeresen összegyűlnek egy kis anatómiai múzeumban a Morbid Anatomy Libraryben, hogy preparátumok és csontvázak között beszélgessenek kávéval, teával, sütivel a kezükben. Nem goth halálmadarak ők, hanem teljesen normális nők, akiknek elegük van abból, hogy a média és általában a társadalom folyton a halálos betegségekkel és a halállal riogatja őket. Ebben lehet valami: minden magazin állandó kattintásforrásai a haldoklókról, az élettől búcsúzókról szóló könnyfakasztó riportok, képsorozatok, blogbejegyzések, vagy bármilyen tartalom, amelyben van kopasz fej, csövek, infúzió. Külön app jósolja meg, mennyit élsz majd, és külön app figyelmeztet, hányféle betegségben halhatsz meg, ha nem figyelsz magadra minden pillanatban.
Például ezért is női a mozgalom. Nem deklaráltan, nem kizárólagosan; egyszerűen úgy alakult, hogy a nőket érdekli, a férfiakat meg nem. (Naná: a veszteség miatti fájdalmunkról beszélni nem túl férfias dolog. Az Igazi Férfi lenyeli a könnyeit, inkább hallgat, és néz a távolba, nem szabad, hogy lássák rajta, hogy szomorú, elkeseredett, az ilyesmi a nők dolga!) „Évszázadokig a nők végezték a halál körüli feladatokat. A holtak gondozása házimunka volt – írja Caitlin Doughty, a mozgalom alapítója a honlapján. – A huszadik században aztán a férfiak temetkezési vállalkozásokat nyitottak, üzletet csináltak a holttestek gondozásából, és kicsavarták a nők kezéből a közvetlen tapasztalataikat. Hiszünk benne, hogy a nők szeretnék visszakapni ezt a tapasztalatot.”
Eleinte csak szűk körben gyűltek össze, hogy előadásokat hallgassanak történészektől, etnológusoktól vagy akár kórboncnokoktól. Elsőre bizarr, de nem szomorú események ezek, amelyeken hamar kiderült: nagyon-nagyon sok nőt érdekelnek a halál körüli, egyszerre szép, nyomasztó és néha ijesztő témák a sírrablások történetétől a régi mexikói szokásokon át egészen addig, hogy mi történik a szilikonmellekkel a koporsóban. A kis múzeumban nagyon hamar megteltek az állóhelyek is.
Innen nőtt ki a mozgalom, amely – még egyszer! – nem egy titkos rend („ez egyébként mennyire menő lenne, gondoljatok bele, véresküket tennénk” – áll a honlapjukon, mert természetesen van saját honlapjuk), hanem kultúrtörténeti és -etimológiai alapokon szeretne tanítani és segíteni. „Nem arról szól, hogy nincs semmi baj azzal, ha meghalt az apád, állj pozitívan hozzá! – nyilatkozta Caitlin Doughty. – Erről szó sincs. Szembenézni azzal, hogy egyszer mind meghalunk, a legnagyobb ereje a kultúránknak – erről szól.”
Caitlin egyébként a YouTube egyik legérdekesebb szereplője, munkaidejében holttestekkel foglalkozik, szabadidejében pedig felszabadult, tabumentes és rettenetesen szórakoztató videókat készít arról, hogy holttestekkel foglalkozik. (Természetesen nem magukról a holttestekről forgat; inkább „csak” beszél róluk.) Olyan kérdéseket feszeget, amelyek valahol (mélyen vagy bevallottan) mindenkit érdekelnek, nyilvánosan mégsem meri senki feltenni őket. Kérdezd a temetkezési vállalkozót című YouTube-csatornáján (330 ezer feliratkozó!) szó esik a gyerekekről, akiknek minden gondolatuk a halál körül forog, a salemi boszorkányperről, idióta temetésszervezőkről, bejelentkező videójában pedig
a halál utáni, sírban megejtett szülésről mesél,
ami nem valami légből kapott városi legenda, hanem egy nagyon is valódi tudományos jelenség: az, amikor a várandósan, a magzattal együtt meghalt és eltemetett kismama a felgyülemlő gázok következtében szabályosan kipréseli magából gyermekét. Ijesztő, gusztustalan, ki az a beteg állat, aki erről képes videót forgatni? Oké, lehet, hogy igazad van. Most hirtelen mégis érdekelni kezdett, és titokban a videót is megnézed majd? Naná!
Caitlin 23 évesen kezdett dolgozni: krematóriumban készítette elő a halottakat, hogy a gyászolók még egy utolsó pillantást vethessenek rájuk. „Az első halottam, nos… halottabb volt, mint bármi, amit valaha láttam – meséli Ted-előadásában. – Mégis tapintható volt az energia a steril preparálószobában. Ezt az energiát a társadalmunk valamiért elkerüli.” Hatalmas élmény volt tisztességes, tartalmas időt töltenie egy nem preparált, tehát nem lecsapolt, majd formaldehiddel feltöltött, felpuffadt, hanem „valódi” holttesttel.
Megborotválni őt nagyjából olyan volt, mint szőrteleníteni a lábamat.
Még nagyobb élmény volt számára találkozni a kultúrákkal, amelyek tagjai akár évekig is együtt élnek a halottaikkal. Nem azért, mert tagadják, hogy meghaltak, hanem azért, mert úgy gondolják: attól, hogy meghaltak, még helyük van a családban. „Nem azt mondom, hogy hozzuk haza a múmiákat, hanem azt: törődjünk a halottakkal. Kiszerveztük a halált, odaadtuk a profiknak, és hagytuk, hogy alaptalan, hazug mítoszok alakuljanak ki a holtak körül. Például az, hogy a holttest káros az egészségre. Pedig nem az. Vagy az, hogy a családnak nem szabad a közelben maradnia. Hogy minél gyorsabban el kell szállítani. Ez sem igaz.” A temetkezés közben dollármilliárdos üzlet lett, amelynek nem áll érdekében, hogy holmi hozzátartozók beleszóljanak az ügymenetbe – vallja Caitlin.
A halál nem sürgősségi eset.
„Ha maradnál, fognád a kezét, beszélnél hozzá, akár megfürdetnéd, amíg jobban nem érzed magad, amíg össze nem gyűlik a bátorságod, hogy elengedd – tégy így!” Caitlin megjárta a temetkezésbiznisz embertelen oldalát: tucatszámra szállította a holttesteket a különböző gyűjtőpontokról a vállalkozókhoz, ahol futószalagon „készítették fel” őket a túlvilágra. Rokonok nélkül, vegyszerekkel, minden személyességet nélkülözve.
Azóta „alternatív” temetkezési vállalkozása van, ahol nemcsak engedi, hanem támogatja, hogy a gyászolók végigkövessék a folyamatot, és bele is szóljanak. Sokan elutasítóak, amikor meghallják, mivel foglalkozik – „ennek a csajnak pszichológus kéne”, írják a kommentelők –, pedig nincs szó másról, csak visszafogott és biztonságos virrasztásról, amely műfaj egy szűk évszázada még világszerte természetes, normális volt.
A koncepció – bocsánat a szóért – szerves része a környezetvédelem: az otthon és a rokonok bevonásával levezényelt virrasztás és temetés nemcsak emberi, közvetlen és természetes, hanem sokkal kevesebbet árt a Földnek, mint az „ipari” temetkezés. Tervezőkkel és feltalálókkal jutott el odáig, hogy a holttest ruhástul bomlik el melléktermék nélkül, a krematórium hőjét visszaforgatja fűtőenergiává – van olyan kazán, amely egy egész uszodát melegít –, a temetkezési tér pedig művészeti és kulturális projekteket fogad be. Az általa kezdeményezett halálpozitív mozgalom annyira elterjedt, hogy már saját számítógépes játékuk is van.
Caitlin 2011-ben végül meglalapította a Jó Halál Rendjét a következő nyolcpontos kiáltvánnyal:
- Hiszem, hogy a halál elrejtése, a zárt ajtók mögötti halál többet árt, mint használ a társadalomnak.
- Hiszem, hogy a hallgatás kultúráját meg kell törni beszélgetésekkel, összejövetelekkel, művészettel, haladással, programokkal.
- Hiszem, hogy a saját halálomról való beszélgetés nem morbid, hanem kifejezi természetes kíváncsiságunkat.
- Hiszem, hogy holttest közelében lenni nem veszélyes, és aki szeretné, annak lehetővé kell tenni, hogy saját kezűleg gondoskodjon az elhunytról.
- Hiszem, hogy a halál és a haldoklás jogi környezetének biztosítania kell az érintett kívánságait nemtől, etnikai és vallási hovatartozástól függetlenül.
- Hiszem, hogy saját halálomnak nem szabad károsítania a környezetet.
- Hiszem, hogy családomnak, barátaimnak tudniuk kell utolsó kívánságaimról, és ezt papírmunkával is biztosíthatom.
- Hiszem, hogy nyílt, őszinte hozzáállásom a halálhoz megváltoztathatja a világot.
„Legyen a halál az életed része. Nézz szembe a halélfélelmeddel – legyen szó a saját halálodról, szeretteidéről, a haldoklással járó fájdalomról, a túlvilágról vagy annak hiányáról, gyászról, holttestekről, bomlásról vagy erről mind. Elfogadni magát a halált: természetes; a modern társadalom szorongása és elnyomása nem az.”
„Ma már nem kell ott élnünk és meghalnunk, ahol születtünk. Nem kell abban hinnünk, amiben szüleink hittek. Hirtelen eldönthetjük, milyen szertartást szeretnénk halottainknak, és milyen módszerrel hantoljuk el őket. (…) Végtére is úgy haluk meg, ahogy élünk.”
