2017. November 29.

Így szerettem meg Ábelt, a csúnyácska kisfiút

Úgy tartják, ha egy hónapon át mindennap képes vagy megtenni valamit, az a szokásoddá válik. Ha ez tényleg így van, úgy harminc nap múlva egy jobb ember lesz belőlem.

Czvitkovits Judit

Nem tudom, mi lehet az oka, de szeretem a kihívásokat. Na nem azokat, melyekben másokkal kell versengeni, hanem azokat, melyekben az ellenfél önmagam vagyok. Egy vödör jeges vizet ugyan nem borítottam magamra, de volt már száraz a novemberem, egy hónapon át minden napban találtam valami jót, és kibírtam, hogy ne füllentsek egy hétig. Ha komolyan veszi az ember, döbbenetes tanulságokban lesz része: csalódik, ráébred, tanul, érik, változik és egy kicsit jobb lesz tőle. Pont emiatt vágtam bele a Hősök Tere 30 napos „Nyiss mások felé!” kihívásába, ahol a feladat nemcsak rólam, de az engem körülvevő emberekről is szól.

November 27. – Ábel

A négyéves Ábelt születése óta ismerem. Édesanyjával munkakapcsolatban állunk, így gyakran találkozom a kisfiúval, akinek már most nagyon nehéz: a Jóisten csupa olyan adottsággal ruházta fel, amit a ma embere nem értékel, mert – és ezt borzasztó dolog leírni – Ábel nem szép: arca nem kedves, nincsenek bájos vonásai, beszéde furcsa, személyisége csendes, tekintete mérges. A róla alkotott első benyomás talán nem véletlen, lehet, hogy pont azért hasonlít egy szigorú nagyapóra, mert a felnőttek úgy gondolnak rá, ahogy én. Helyzetét csak súlyosbítja, hogy kétéves kishúga felcsaphatna főállású tündérnek, a kicsi lány olyan vidáman ragyog, hogy testvére soha nem érhet fel hozzá. Nem véletlenül lett hát a kihívásom első kiszemeltje Ábel. Elhatároztam, kerül, amiben kerül, megszeretem ezt a kisfiút.

Munka után megkérdeztem az anyukájától, játszhatok-e egy keveset a fiával. Kérésemet persze se ő, se Ábel nem értette, de mit tehettek mást, rábólintottak. Pár perccel később már a földön térdeltem, a francia Alpokban találtam magam (Ábel a tévében látta), és vasúti pályát építettem a hó birodalmában. Bár eleinte nehezen ment a beszélgetés, a képzeletbeli játék átlendített a nehezén. Ábel szépen, lassan megnyílt és feloldódott attól az ezerszázalékos figyelemtől és odaadástól, amivel megajándékoztam. Miközben teljes átéléssel játszottunk, azon gondolkodtam, hogy a felnőttek viselkedése, hozzáállása mennyire meghatározhatja egy olyan apró manó életét, mint a kis játszótársamé, akit úgy hozott ide a gólya, hogy soha nem látja majd szépnek a világ. Pedig kicsi jelmeze alatt annyi minden rejtőzik.

November 28. – Néni az Ajtósin

Kihívásom második napján feszülten kerestem a lehetőséget, hogy „mások felé nyissak”, de csak nem jött. Már javában lement a nap, amikor a fővárosi Ajtósi Dürer soron egy nénit pillantottam meg. Egy bolond pulit sétáltatott – pontosabban a puli sétáltatta őt. Amikor elmentem mellettük, nem tudtam nem észrevenni, hogy a néni milyen szép, idős asszony: hófehér haja, mosolygós ráncai, sikkes svájcisapkája, kézzel kötött sálja és nagyon régi kabátja mesekönyvbe illő jelenséggé varázsolták. A másodperc törtrésze alatt egy komplett forgatókönyv futott végig az agyamon, lelki szemeim előtt láttam a pulis nénit egy könyvborítón, a sok kalandos történetet, de nem volt idő fantáziálgatni. A Buksi nagyon gyorsan húzta őt, belekapaszkodtam hát az utolsó pillanatba, és életemben talán másodszor egy vadidegen embernek bókoltam: Csókolom! Ne haragudjon, hogy csak így a semmiből megszólítom, de maga olyan csinos, hogy eláll az ember szava! Csak ennyit szerettem volna mondani! – hadartam gyorsan, mielőtt inamba szállt volna a bátorság. A néni arcán felderült a mosoly, megköszönte a kedves szavakat, és még a Buksival is megosztotta a váratlanul érkező dicséretet. A pár másodperces történettől a szívem csupa jóérzéssel telt meg, és hirtelen én is elkezdtem vágyni a bók simogató érzése iránt.

November 29. – János, a kazános ember

Az én kazánom trükkös jószág, kizárólag akkor adja meg magát, amikor a mínuszok már az ajtón kopogtatnak. Lehetőleg váratlanul, az éj leple alatt, síri csendben kezdi a sztrájkot, hogy aztán gazdáját kellemesen hibernálja. Merev dermedtségben telt hát a mai reggel, időbe telt, mire a tűzhely négy lángrózsája kellemesre fűtötte a teret és felolvasztotta megtépázott idegrendszeremet, amelynek előre fájt az a 15 ezer, amit pár óra múlva át kell adnia a kazános embernek.

Szegény Jánosnak ebben az állapotomban nyitottam ajtót, és bár régi ismerős, hét éve woodoozza a kazánomat, soha nem tudtam őt kedvesen fogadni. Legtöbbször egy morcos, hisztis Judit nyitott neki ajtót, aki kazánja csalárd húzását rajta szándékozta leverni. Jánosnak azonban nincs szüksége 30 napos kihívásra, benne olyan program fut, amilyenről sokan csak álmodunk. Ez az ötvenes férfi a kedvesség és a jóság földi nagykövete, aki csak azért lett kazános, hogy küldetése okán naponta minél több emberrel találkozzon. Búgó baritonján perceken belül megnyugtatott, elég egy biztosítékot kicserélni, én pedig megköszöntem neki, hogy azokban az időkben, amikor a kedvesség olyan, mint a kommunizmusban a banán, ennyire emberi és szelíd tud maradni.