Életmód

Kísérlet: egy hét hazugság nélkül

Az őszinteség, az igazmondás, az érdekérvényesítés nehéz műfajok, pláne azok számára súlyos kihívások ezek, akiket jókislánynak neveltek – az illem pedig gátat szab az őszinte kifakadásoknak. Jó hír azonban, hogy a kíméletlen őszinteség lassan ugyan, de elsajátítható. Én elkezdtem!

2013 nekem a kemény szembenézésről szólt, annyi új emberrel, módszerrel és könyvvel találkoztam, hogy az tíz életre is elegendő. Az elmúlt hetem – az önfejlesztés jegyében – egy kísérletről szólt: elhatároztam, hogy minden körülmények között az igazat mondom. Nem mentem át bunkóba, szó sincs erről, csak kukáztam a kegyes hazugságok finom csomagolópapírját, a jólneveltség terhes illemszabályait, és minden feltett kérdésre őszintén válaszoltam, a lelkemet nyomó súlyos igazságtalanságoknak pedig hangot adtam. Egyetlen felmentést adtam magamnak: ha az adott élethelyzet elviselhetetlen, szó nélkül elhagyom a helyszínt. Jöjjön néhány emlékezetes párbeszéd!

Hétfő

Első jelenet:

Egy hétig nem hazudtam!– Ízlett az ebéd? – kérdi a 3. kerületi étteremben a pincér. Kérdésétől hamar óriási vihar támad a lelkemben, a nem-hazudok-hét első próbatétele ez, ráadásul csapnivalóan szar volt a langyos menü, amit nem is tudom, miért lapátoltam be. Tegnapi, konfliktuskerülő énem kedvesen mosolygott volna, és egyből egy Igen!-nel zárta volna a párbeszédet, csak hogy meneküljön a helyzetből, őszinte oldalam azonban úgy dönt, megugorja az első akadályt: óriás mosolyt erőltetek az arcomra, és csak ennyit mondok:
– A maguk helyében én más szakácsoknak is adnék esélyt a próbálkozásra! Biztos vagyok benne, hogy rengeteg lelkes, szívvel-lélekkel alkotó gasztroművész vállalna itt boldogan munkát, olyan, akinek egy sütőtökkrémleves – bácskai rizses hús páros sem okoz nagy kihívást. Elnézést a kemény kritikáért.
És mivel ez a pár mondat is óriási erőfeszítésembe kerül, elkezdek matatni a táskámban, jelezvén, részemről a párbeszédet lezártnak tekintem; legbelül pedig rém büszke vagyok magamra: kezdésnek nem is olyan rossz, de legközelebb biztosan nem fogok elnézést kérni.


Második jelenet:

– Mikor találkozunk? – kérdi szívem férfija, aki egész egyszerűen elfelejtette az előző esti randit.
– Soha többé! – válaszolom fagyosan.
– Naaaaa! Találkozzunk! – rugózik, mintha negédes kérésével semmissé tehetné a megalázóan törölt estét.
– Nem akarok találkozni!
– Kirúgsz már megint?
– Igen!
– De miért?
– Mert egy önző f..sz vagy, azért! – hagyta el számat a durva mondat. Még soha nem mondtam neki, hogy annak tartom. Bátorságomtól magam is meglepődöm, de igazmondó-kísérletem mindenre erős jogalap – és nem mondom, hogy nem élveztem. Jó érzés durván elküldeni valakit a fenébe.

Kedd

Első jelenet:
Csörög a mobilom, számot nem ír ki. Ettől alapból mindig ideges leszek. Felveszem, a régi bankomból hívnak. A vonal másik végén egy papagájszerű hang szólal meg, levegő nélkül mondja a magáét, felhívja a figyelmem, hogy a beszélgetést rögzítik, majd anélkül, hogy kettőt mukkanhatnék, folytatja, nem hagy időt, hogy válaszoljak; valami új konstrukcióról szónokol… Közbe-közbeszólnék:
Elnézést! Hölgyem! – de meg se hallja.
Már majdnem leteszem a telefont, amikor elhangzik a kérdés:
– Érdekli?
Persze fogalmam sincs, miről beszélt két percig, de megragadom az alkalmat, és határozottan mondom:
– Nem! Köszönöm!
– Hogyhogy nem? – fagy le a hang a vonal másik végén.
– Úgy, hogy nem! Ennél világosabban nem tudok fogalmazni!
Bár tudom, hogy a vonal másik végén nyomuló hölgynek ez a munkája, lelkemnek jólesett a rövid lezárás.

Második jelenet:
Még fel se ocsúdom a bankos sztoriból, máris befut a postaládámba egy levél. A tárgyban három felkiáltójel, három kérdőjel díszeleg, már ez elárulja: idegből írták a mailt. Aztán olvasom a sorokat is, az idegeim már az első sor után az eget karcolják: semmi megszólítás, két sor tényközlés és egy kövér számonkérés:
– Mire véljem…?
– szegezi nekem e-mailben fegyverét az illető.
Mire én:
– Véld, amire akarod!

Szerda

Munkából hazafele menet beugrom a sarki ABC-be. Valójában nem tudom, miért járok ide már hét éve, köztudottan annyi itt a bunkó alkalmazott, hogy egy egész valóságshow-t lehetne építeni a kicsi üzletre. Mégis újra és újra betévedek. A sorban előttem egy pici néni áll. Apró, púpos, orrán pedig egy szódásüveg vastagságú szemüveg. Sorra kerül, felpakolja a futószalagra a kis holmiját, vacakol a sütőrummal meg a mazsolával, tőle telhető gyorsasággal pakol el, de a pénztáros gyorsabb nála és türelmetlenebb is, bemondja az összeget:
– 3450!
A néni azonban meg se hallja, csak pakol. Erre a hidrogénszőke, műkarmos pénztáros megfeszíti állkapcsát, összeszorított fogai közül sziszegi, csak úgy halkan:
– F..szom! Ez is itt szerencsétlenkedik nekem! – aztán hangosan újra közli az összeget.
A néni azonban nem fér el kis szatyrában, kér még egy zacskót – vesztére. Ez már túl sok a pénztárosnőnek, már kiütötte az összeget, miért nem előbb szólt, mondja. Majd valahogy mégis megoldja a plusz 25 forintot. Legszívesebb idegből beszólnék valami csúnyát, de mivel nem vagyok túl jó beszólásban, elhatározom, megtévesztően kedvesen okozok neki pár igazán szar másodpercet.
– Mondja, nagyon rossz napja van ma? – kérdezem.
– Miért? – néz rám nagy szemekkel.
– Hát feltételezem, kell hogy legyen valami érthető magyarázat arra, hogy valaki ennyire otromba stílusban beszéljen egy idős nénivel – válaszolok, és merev tekintettel fogadom a villámokat, miközben pontosan tudom, ez a némber a következő „problémás” vásárlóval is így viselkedik majd. Egy pillanatra mégis szuperhősnek érzem magam. 

Csütörtök

Első jelenet:
Buszra várok kis hatéves unokaöcsémmel, az időzítés pocsék, 16:30 van, az emberek hering módjára tömörülnek, próbálunk felszállni, amikor egy ötvenes úr majdnem fellöki Benit. Erre fájdalmasan tört ki belőlem a kérdés:
– Ember, maga majdnem felborította ezt a kisfiút! Tényleg ennyire nehéz odafigyelni!?! – nézek rá teljes kiábrándultsággal.
– Pofád befogod! – vág vissza.
Ebben a pillanatban elhagy a lélekjelenlétem, köpni-nyelni nem tudok, nemhogy őszintén visszavágni. Rémesen érzem magam, hogy nem sikerült kiállni magamért, magunkért. Mit tanul tőlem így ez a gyerek?

Második jelenet:
Anyu hív telefonon:
– Helló, madaram! Hogy vagy? – kérdi csilingelő hangon.
– Pocsékul! Köszönöm! – Kivel lehetne őszinte az ember, ha nem a tulajdon szülőjével?
– Na mi a baj? – kérdi aggódva.
Semmi! Irritált vagyok! Biztos valamitől megborult a biokémiám – próbálok vicces lenni.
– Mit ettél ma? – hangzik el a tízpontos kérdés, ami minden 31 éves embert keményen megvisel.  
– Anya, beszélhetnénk később? – kérdezem gyorsan.
– Miért? Mi a baj?
– Türelmetlen vagyok! Nem akarlak megbántani!
E párbeszéd bizonyíték arra, hogy igenis vannak élethelyzetek, amelyekből érdemesebb elmenekülni. 

Péntek

Első jelenet:

Reggel orvoshoz kell mennem, ami egyet jelent három fővárosi tömegközlekedési eszköz használatával. Kardomba dőlök, de nincs mese, menni kell. A pénztárnál kérek egy gyűjtőjegyet, odaadom a bankkártyám, a nő megnézi, majd visszadobja:
– Nincs aláírva! – mondja ingerülten, és hirtelen úgy érzem magam, mint matekórán, amikor nem ment a szorzás.
– Mi? – bukkan ki belőlem a kérdés, és recsegő fogaskerekekkel a fejemben próbálom megtudni, hogy egy gyűjtőjegy vásárlásakor mit is kell aláírni?
– A bankkártyája! – szól vissza, mint akit „onnan” rántott ki.
– Maga nem egy túl kedves teremtés! – jegyzem meg.
– Az ön bankkártyája meg nincs aláírva! – vág vissza.
– Maga ezért valami extra díjazásban részesül? – kérdezem őszintén.
– Tessék? Ez a szabály!
– Pontosan tudom, hogy ez a szabály, de én a bunkó hangnemre gondoltam!
A nő hitetlenkedve néz rám, nem számított erre a hajnali párbeszédre, de látszik, szokta a dolgot.
– Ad tollat, vagy menten álljak ki a sorból? – kérdezem újra, elejét véve annak, hogy reagáljon.
Majd egy mögöttem álló férfi is könyörgőre fogja:
– Adjon már egy kurva tollat! – mondja ingerülten.
A nő odahajít egy tollat a pénzkiadó tálcára, én aláírok, és köszönés nélkül távozom. Amit a nő nem tud: a szívem csak úgy zakatolt e párbeszéd után.  

Második jelenet:
Egy hétig nem hazudtam!Az oviba fél 5-ig oda kell érni, de üres a hűtő, előtte be kell rongyolni egy boltba. Száguldozom át a sárgákon, taxisokat szorítok le, és szinte kézifékkel veszem be a kanyart az Üllőin. Magas sarkú csizmában beszökkenek a sarki boltba, kosár nélkül, a hónom alatt gyűjtögetem a vacsora komponenseit, majd a szélső kasszánál beállok a sorba. A pénztáros lehúz minden tételt, közli az összeget, én meg majdnem idegösszeomlást kapok: a kocsiban felejtettem a pénztárcám.
– Ne haragudjon, de ki kell szaladnom a pénztárcámért! – nézek rá kérlelő szemekkel
– Persze! Szaladjon! – mondja kedvesen.
Száguldok kifelé, megdöntöm az általános iskolai sprintrekordom, és mire visszaérek, nem hiszek a szememnek: a fiatal nő, hogy gyorsítsa a folyamatot, bepakolta a cuccokat egy szatyorba, és viccelődött a többi vásárlóval, hogy csillapítsa a kedélyeket. Gyorsan odaadom a bankkártyám, és arra gondolok, ha már őszinte hetet tartok, akkor most sem fogom vissza magam:
– Maga egész egyszerűen egy angyal, ezt biztosan állíthatom! Köszönöm a kedvességét, a türelmét, ez volt a napom legemberibb néhány perce – mondom elérzékenyülve.
Hihetetlen, mennyire durván hat pár csepp kedvesség!

Szombat

Lecseréltettem a régi, rohadásnak indult bejárati ajtót, és biztonsági lett a két udvari ablak is. Mutatom büszkén hatéves unokaöcsémnek, hogy ezt nézze, ezen aztán nem tudnak áthatolni a gonoszok. Mire ő:
– Na de akkor a Mikulás sem tud bejönni – és még csak nem is érzi, hogy kérdésével mennyire betalált. Mi az ördögöt mondjon ilyen helyzetben az ember, és ráadásul mit mondjak, hogy ne füllentsek? Aztán némi gondolkodás után rávágom:
– Benike, mit szólsz, ha kiírjuk a Télapónak, hogy az utcai ablakon jöjjön, az még a régi tokos.
Jó! – egyezik bele, és már töri is a fejét, hogy hogyan lehet ezt a problémát áthidalni.

Vasárnap


A 70-es trolin velem szemben ül egy ötvenes, fáradt arcú, karikás szemű nő. Minden porcikájából árad az élet súlya, napszemüvegem mögé húzódva, némán sajnálom. Aztán váratlanul elkezd teljes erőből köhögni. Miközben ezt teszi, nem emeli szája elé a kezét (nem mintha ez bármit is érne, csak a gesztus végett lenne jó). Amikor ötödjére is arcomba küldi bacilusait, nem bírom tovább, táskámból előveszek egy zsepit, és megkérem:
– Asszonyom, elfogadja tőlem ezt a zsebkendőt? A 70-es troli utazóközönsége nevében kérem, tisztelettel! Köszönöm! – mondom ezt úgy, hogy szavaimban nyoma sem volt az idegbajnak. Hatott! De lehet, hogy csak a köhögéstől nem bírt szóhoz jutni.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése