Patrikkal ellentétben én viszont nem éreztem annyira ügyesnek magam, amikor sajnos úgy kellett döntenem, hogy leteszem a ciciket, nem szoptatok tovább. Mondanom sem kell, hogy a háziorvostól kezdve a szomszéd néniig mindenki kérdőn nézett rám. Talán ma „anyaföldön” ez a legmegosztóbb téma: szoptatás vagy tápszer. Szinte végig sem mondhatja az ember, mert ha úgy alakul, hogy leszámolok az anyatejjel, akkor nem vihetem le a mondat végén a hangsúlyt, rögtön a magyarázatot is hozzá kell tennem, hogy miért. Sőt mindezt lélegzetvétel nélkül, vagy olyan hegyi beszéddel találom szemben magam, aminek a vége általában sírás. Persze nem ott és nem akkor, csak amikor épp el tudtam vonulni pár percre.
A tény, hogy néhányunknak a szoptatás nehézséget jelent, sokak számára elképzelhetetlen. Egy darabig én is azt hittem, hogy a szoptatás döntés kérdése. Sőt, tudjátok, mit gondolok, hogy igen, az, csakhogy két ember döntése. Patrik úgy döntött, hogy nem szeretné ezt a dolgot többet, én pedig megengedtem ezt neki. Nem egyből, és nem önszántamból. Még hosszú hetekig fejtem, de a fejőgép nem volt annyira motiváló a testem számára, mint Patrik. Szóval nem kell megmagyaráznom senkinek, ez már a mi magánügyünk, de Patrik mostantól tápszeres. Amit sajnálok, de az utóbbi időben ezekhez a cicikhez több könny tapadt, holott egyet sem kívántam volna.
Viszont jó hír:
A harmadik hónappal nemcsak a ciciket, de a hasfájást is kikukáztuk.
Vagyis végre lesöpörhetem a kis Patrik „hasfájás elleni cuccok” polcát. Amivel a háromórás esti sírásokat felváltották az igazi intim baba-mama percek. Tehát a fürdetés és az altatás igazi hangos kacajjal teli, kellemes program lett. Bár a nap végére mindig nagyon fáradt vagyok, az éjszakákba nyúló ordítás helyett gyakran csak ücsörgök Patrik ágya mellett, és nézem, ahogy altatja magát. Szeretném minél önállóbbá nevelni, hogy jól ellegyen magában is, de persze én mindig a közelében vagyok. Máskor, amíg elnyomja az álom, a kezemhez bújik, és ez az érzés a feltöltődés maga. Engem ezek a léleksimogató pillanatok segítenek át a nehéz időszakokon.
Azt gondoltam, hogy a 2017-es naptáramat már elsüllyeszthetem a fiók mélyére, mígnem azon kaptam magam, hogy kezd betelni Patrik programjaival. Szóval a fiamnak nemcsak az anyja, de a személyi asszisztense is lettem. Védőnő, háziorvos, gyógytorna – csak néhány a kötelező teendők közül. Korábban nem voltam különösebben érzékeny, de az anyaság megváltoztatott. Bár most egyre keményebbnek kell lennem, mert a reggeli oltás után egy délutáni gyógytornász nénis kiképzésen vettünk részt, nemcsak Patrik, de én is. Félóra kőkemény üvöltést kellett száraz szemekkel végignéznem a szőnyeg széléről. Nem sírtam eddig egyik alkalommal sem, mert szeretném megtanítani neki, hogy én az ő érdekeit tartom szem előtt, még ha pillanatnyilag ezt nem is érti.
Egy kis énidő kicsit másképp
Valószínűleg most arról kellene írnom, hogy ismételten megszabadultam néhány kilótól, viszont ebben a hónapban valahogy alábbhagyott a lelkesedésem. Az énidőt most az jelenti, hogy egyre többen jönnek látogatni, már nemcsak a család, de a barátok közül is, ami nagyon jólesik. Hiányoztak a srácok. Bár a többiek számára ezt a nyarat a fesztiválokról és a mámoros éjszakákról készült képek őrzik. Nekem ez máshogy volt boldog, és bár valószínűleg ez életem legnagyszerűbb nyara, azért kicsit mégis magányos volt néha. Nem mintha lett volna energiám bármihez is. De most újra élvezem a nyiladozó világot, hogy be tudok rúgni egy házmestertől, és ez nem ördögtől való. Igazán mókás újra visszatérni önmagamhoz, persze csak módjával, szigorúan anyuka üzemmódban. Az efféle felszabadultság pedig nyilvánvalóan kiszínezi a kedvemet is, és folytatni fogom, amit elkezdtem, a sportot. Nem tartom bűnnek, hogy ez most kicsit lassabban megy, mint máskor. Ez is én vagyok, vállalom ezt is.
Ugyanakkor a szabad esti óráimban jut idő a tervekre is. Szóval vannak dolgok, amiken még változtatnom kell. Imádom a fiamat, de szeretnék néhány órányi helyet biztosítani az életemben lelkiismeret-furdalás nélkül valami másra is. Ez most egy nagy vívódás az életemben. Míg mások akár egy hosszú hétvégére is könnyű szívvel leadják a gyereküket, addig nekem egy mozi is komoly fejtörést okoz, olyannyira, hogy három hónapja ennyi kimenőt sem engedtem meg magamnak, magunknak, legalábbis csak kettesben. Pedig nekünk is szükségünk van a randikra, amit talán a negyedik hónap meg is hoz majd. De mit csináljak, ha tudom, hogy nálam nyugszik meg, hogy én jelentem a biztonságot Patrik számára. Pedig a nagyszülők rendkívül rendesek, és tisztességgel felneveltek minket is, de valahogy mégsem könnyű a lelkem, ha arra gondolok, eljött az ideje néhány órányi szabadságnak.
Nemcsak az anyasághoz kell felnőni, az csak egy szelete annak, ami vagyok. Hiszen társ is vagyok, akinek ezt a kis családot minden ízében egységgé kell kovácsolnia, és minden egyes darabkáját meg kell élnie, épp mikor melyik „szerep” van a porondon.
