Azok a bizonyos plusz kilók
Patrik elmúlt három hónapos, én pedig a kiindulási súlyomhoz képest 26 kiló plusszal mentem szülni. Ebből pedig már „csak” hat kiló van rajtam. Persze, az igazsághoz tartozik, hogy egy igen intenzív, sportos korszakomat éltem akkor, mikor megtudtam, hogy a kisfiammal várandós vagyok. Nem szerettem volna kockáztatni, ezért viszonylag hamar (körülbelül félidőnél mindenfajta mozgást abbahagytam). Így hát ez a hat kiló, nem az a hat kiló, de már fél siker lenne, ha a számok emlékezetnének megboldogult önmagamra. (Ja, és persze sosem voltam modellalkat, nem is vágytam ilyesmire).
Aztán persze jöhet az izomépítés is közben szép lassan. Bevallom, nem sietek, apránként kúszok vissza a sportos önmagamhoz. A szélsőségek embere vagyok, általában mindent teljes gőzzel csinálok, vagy sehogy. Sajnos, (nem követendő) ez nálam a sportolással is így van. Engem simán a fellángolások nagykövetévé választhatnának. De az egyszer fent, egyszer lent állapotban legalább van fent, ami mindig motivál, szóval a saját magam példaképe is lettem, vagy mi…
Vagyis, ha egyszer sikerült elérni a célomat, akkor most is fog. A korona a vívódásaim csúcsán, pedig, hogy most már anya vagyok, akinek példát kell mutatnia a kisfiának. Szóval, nem leszek olyan, aki köles golyón nevelgeti a gyerekét. De a nutellás kenyérnek is, mint mindennek ára van, aki sportol, az megérdemel egy kis földi jót. Valahogy így vagyok ezzel én is. Persze a józan ész keretein belül. Ott, ahol a változás még kézzel fogható.
Instamami helyett húsvér anyuka
De nemcsak a kilók nehéz terhét kell magamon viselnem, hanem a csíkokat is, amik tetoválásként emlékeztetnek arra a kilenc hónapra, aminek a gyümölcsét nap mint nap a kezemben tarthatom. És engem ez a legkevésbé sem zavar. Sokan szégyellik, de szerintem a legfontosabb, hogy aki társként mellettünk van, az elfogadja azt az új valakit, aki immáron nem csak egy egyszerű barátnő, mert anya is.
A hozzám hasonló anyáknak nincs makulátlan bőrük, kicsit lazább a nagy pocaktól, kicsit csíkos imitt amott, pedig a hasamat, mint valami varázsgömböt kenegettem egész terhesség alatt, teljesen feleslegesen. De nem számít, és a strandon sem számít majd. Én nem ítélem el az olyan nőket, akik ilyen testtel jönnek szembe velem a parton, mert azt hiszem, pont az ilyen nőkben, mindig van egy jókora akarás, egy adag nyughatatlanság vagy egy, az enyémhez hasonló szép történet, és ebben nincsen semmi ciki.
Egyet szeretnék csak, hogyha már idén ki kellett hagynom a strandot, jövőre a tőlem telhető maximális magabiztossággal lépjek ki a flipp-floppomban. Ezt a magabiztosságot, pedig nem a „fogadjunk el mindenkit, úgy ahogy van” mostanában egyre népszerűbb jelszava nevében szeretném megtenni.
Sokkal inkább a magamhoz képest elért maximumot szeretném ünnepelni az első nyári napsugarakkal. Rengeteg van már mögöttem, de több előttem, szeretnék példa lenni, a magam történetével. A mai állapotról tanúskodik ez a két kép. Szóval igen, a ruhák sok mindent elrejtenek. De nekünk mindennap tükörbe kell néznünk, én már várom, hogy én mosolyogjak vissza magamra.
