November 30. – Boszorkány a szomszédból
Ez a csütörtök úgy suhant el mellettem, hogy észre sem vettem. Reggel 8 körül leültem a gép elé, aztán amikor legközelebb felnéztem, görcsbe ugrott a gyomrom, mert már 3 óra is elmúlt, én pedig alig haladtam a munkával – a napi kihívásomról még nem is beszéltem. Már éppen megállapodtam magammal, hogy holnap majd duplán teljesítek, amikor valaki elkezdett dörömbölni a bejárati ajtón. Kikukucskáltam egyszer, kikukucskáltam kétszer, megdörzsöltem a szememet, nem akartam elhinni, hogy legnagyobb ellenségem, a szomszéd boszorkány veri a biztonsági ajtót. Mély levegőt vettem, vele ugyanis nagyon feszült a viszonyom. Gyűlölete valódi okát nem ismerem, de sok évvel ezelőtt azzal támadott le, hogy mit képzelek magamról, hogy a gangra terítem a frissen mosott fali szőnyegem – ráadásul szombaton! Szó szót követett, öt perc után már vérvörös fejjel ordibáltunk egymással, miközben a társasház óriás falai között pattogtak a hangok. Ez a nő most az ajtómon dobolt, és akart valamit. Mély levegőt vettem, elszámoltam tízig – és már épp téptem volna fel az ajtót, hogy számon kérjem rajta a vad ütlegelést, amikor eszembe jutott a napi jó cselekedet. Bevallom, keserű szájízzel ugyan, de gyorsan megbeszéltem magammal, hogy ez a boszorkány napja lesz. Összeszorítottam a fogaimat, arcomra mosolyt erőltettem, kinyitottam az ajtót, és mielőtt a banya szóhoz jutott volna, felkiáltottam: „Kedves Erzsébet, jó napot, minek köszönhetem, hogy felkeresett?” A nyolcvanas asszony lefagyott a „normális” szavaktól, pár másodpercig reagálni sem tudott, majd odavakkantotta, hogy legközelebb ne a gangon kössem ki a kerékpárom, idézett pár sort a társasházi törvényből, majd köszönt, és sarkon fordult. A minipárbeszéd után nem tudom, melyikünk volt jobban meglepődve.
December 1. – A piercinges nyuszi
Aki ismer, tudja rólam, hogy teljesen összenőttem a kerékpárommal, amit csak akkor cserélek tömegközlekedésre, ha vis maior a fennforgás, vagy nagyon meg akarok fagyni. Ezen a pénteken pont ez volt a helyzet, trolival, metróval és villamossal kellett megtennem a Pest és Buda közötti távot, amit – bár erősen próbálkoztam – megúszni sehogy nem lehetett. Korábban a 11-es busszal soha nem utaztam, és mivel nem tudtam, pontosan hol kell leszállnom, körülnéztem a fedélzeten, hogy kit kérdezhetnék meg. Első választásom egy cuki, két gyermekét animáló édesanyára esett, aztán megakadt a tekintetem egy úrfinak öltözött idős úron, a végén mégis egy vad külsejű, piercinges szájú, bőrdzseki-kapucnis kombinációt magára öltő punkot választottam, csak hogy ma is nekimenjek az előítéleteimnek. Odatáncoltam mellé, és a lehető legnormálisabb hangon megkértem, hogy segítsen, mert nem tudom, hol kell leszállni. A huszonöt körüli fiú köpni nyelni nem tudott, gondolom, nem szokta a kedves hangot, és miután túltette magát zavarán, lágy nyuszihangon elmondta, hogy még két megállót kell utaznom az Eszter utcáig. Nagyon megköszöntem a segítségét, bámészkodtam tovább – és azon gondolkodtam, hogy mekkora ereje van annak, ha az ember egyszerűen csak emberként tekint a másikra.
December 2. – Kolbász kenyérrel és uborkával
Az István utcában van a kedvenc hentesem, és mivel a vegetáriánus étrendnek tökéletesen ellene megy a táplálkozásom, heti egyszer biztos betoppanok, hogy papírtányéron, műanyag evőeszközökkel, puffasztott rizzsel (a gluténallergia miatt) csemege uborkával magamba tömjek egy kolbászt. Mondhatni törzsvendég vagyok ott, pláne amióta az üzlet vezetője gyorstalpalón elmagyarázta, hogy adott recepthez melyik testrészt kell megvásárolnom. Miközben a hentesem felé vettem az irányt, a nyáltermelésem pedig javában beindult, egy hajléktalan bácsira lettem figyelmes: kopott öltözékben, koszos szatyrokkal, félrecsúszott irhasapkában ült az egyik fa alatt. Nem kéregetett, csak nézett maga elé – szomorúságában pedig még pislogni is elfelejtett. A kolbászkámra gondoltam, aztán rá, aztán megint a kolbászra, amikor megszületett bennem a gondolat, hogy megvendégelem ezt az urat. Persze reszkettem a gondolattól, tartottam a visszautasítástól és a goromba szavaktól, de adni akartam a váratlan tervemnek egy esélyt. A hentesnél kértem két adagot, egyet magamnak, egyet neki, csomagoltattam mellé kenyeret és uborkát, majd siettem vissza az édesapám korú férfihoz. Először nem tudtam, hogyan vezessen fel az ebéd ötletét, aztán a gyors tényközlés mellett tettem le a voksot, és az értésére adtam, hogy szeretném meghívni néhány meleg falatra – olyanra, amit én is eszem. Tiltakozás helyett illedelmesen megköszönte, és jó egészséget kívánt. Örülök, hogy megtettem!
