A kihívásom 30 napja – olvass bele a korábbi részekbe!
December 17. – 1500 forint tanulópénz?
Az ünnepek alkalmával az ember szociális érzékenysége is bekapcsol, az év utolsó heteiben sokkal jobban szeret adni, törődni, jót tenni, segíteni, megmenteni. Mondanom sem kell, én sem működöm másképp, olyannyira nem, hogy a rászorulókat ilyenkor mágnesként vonzom. Ezen a vasárnapon egy idős bácsi szúrt ki több száz ember között a Nyugati téren: maszatos arca, remegő kezei, rozoga cipője, kopott tavaszikabátja nyomorúságos sorsról árulkodtak, de amit elmesélt, arra nem számítottam. Hivatalos dokumentumokat lobogtatott, elhunyt gyermekéről és unokájáról mesélt, ügyeket intézni jött a fővárosba, de nincs pénze hazautazni vidékre. Már csak 1500 forint hiányzik a vonatjegy árához, annyival segítsem ki. Képtelen voltam eldönteni, igazat mond-e, vagy hazudik, de a szívem rég eldöntötte, hogy odaadja neki ezt a pénzt. Az idős úr hálálkodott, megáldott, néhány csepp könnyet is elhullatott, aztán ment be az állomás fele, hogy megvegye a jegyet. Gondolatban sokáig nem tudtam még elengedni őt, felidéztem az autóbaleset történetét, keze remegését, beesett arcát, vékony kabátját – aztán, amikor alig másfél órával később elmeséltem az egészet a barátnőmnek, megveregette a vállamat, és biztosított arról, hogy a bácsi lehúzott 1500 forinttal. Először becsapva éreztem magam, dühös lettem – aztán újra eszembe jutott a bácsi és az ő nyomorúsága, amin 1500 forint sem segít.
December 18. – A parkolóőr
Aki vezet, egyszer az életben biztosan belefutott egy olyan mikuláscsomagba, amit nem érdemelt meg. Ezen a hétfőn pont így éreztem én is, amikor 08:05-kor a kocsim mellett megpillantottam a parkolóőrt, ahogy életem kétkerék-meghajtású értelmét fényképezi. Az adrenalin hatására lenyomtam egy 250 méteres sprintet magassarkúban, emlékeimben úgy rémlik, sikítottam is egyet, majd szép jó reggelt kívántam a parkolóőrnek, és szépen kértem, ne büntessen meg! Az első fél percben úgy hittem, a kedves mosolyom, a kinyomott ébresztőóra története meghatja a negyvenes nőt, de csak csomagolt tovább, és üzenetrögzítő üzemmódban közölte a szabályt. Hiába alkudoztam, hiába kértem, hiába vitatkoztam, hiába támadtam, hajthatatlan volt. Már a nyelvemen volt, hogy ráöntsem nyers haragom, amikor eszembe jutott, hogy nagykövet vagyok, vagy mi. Nagyon nehezen, de belekapaszkodtam ebbe a gondolatba, mérlegeltem, harcoltam magammal, kerestem a megfelelő szavakat, végül elismertem az igazát. Beláttam, a szabály az szabály, és biztos vagyok benne, hogy nem rosszfejségből kaptam a bírságot.
Azt hiszem, a 30 napos kihívás egyik legnehezebb pillanatai voltak ezek, ugyanakkor bizton állíthatom, igenis jobb emberré tudunk válni, ha nagyon akarjuk – még ha néha fáj is.
December 19. – Hiánycikk
Ha fel kellene sorolnom, mik azok a dolgok, amiket nehezen viselek, akkor a kialvatlanságot és a fázást a bunkó emberek követnék a listán. Gyakran kell szembesülnöm azzal, hogy nemcsak technikám, de türelmem sincs a lekezelő, „paraszt” emberekhez, akik minden indok nélkül, ismeretlenül is bunkók. Annak a szórakozóhelynek a pultosa is pont ez a kategória, aki úgy állt be a belváros egyik legpörgősebb helyére dolgozni, hogy nemcsak türelmetlen, modortalan, de szemmel láthatóan utálja a munkáját, a vendégeket, és angolul sem tud. Hiányos nyelvtudása nem bántja, mondja ő a középkorú angol úrnak magyarul is: „Nem értem, mit mondasz, b+! Megkaptad a kajádat, mit akarsz még, b+?!” – böfögte egyértelmű mimikával a férfi arcába, aki csak szalvétát szeretett volna kérni tőle, mert kiöntötte a sörét. Ahogy mindig, amikor szorult helyzetbe került turistákat látok magyar földön, a segítségükre sietek, és próbálom menteni a nemzeti renomét. Kedvesen a férfihoz fordultam, kérdeztem, tudok-e segíteni, majd tolmácsoltam a kérést. A pultoslányt nem hatották meg a magyar szavak, és csak ennyit kérdezett: „Figyelj már, látsz te itt szalvétát?” Nem enyhült meg attól sem, hogy szépen kértem, hogy segítsen feltörölni a sört, csípőből jött a válasz: „Nem takarítónő vagyok!” – majd pördült egyet, és közönyös arcát egy másik vendég arcába tolta. Az angol férfival egymásra néztünk, és elmagyaráztam neki, hogy a kedvesség Magyarországon sajnos hiánycikk.
