Olvasd el a korábbi történeteket is!
A kedvesség Magyarországon sajnos hiánycikk – Tovább>>>
Bach élesztett újra a metróaluljáróban – Tovább>>>
Minden családba kell egy tapló rokon! – Tovább>>>
Az őrangyalok mindennap ügyeletben vannak! – Tovább>>>
A magány miatt várja Panni néni a halált – Tovább>>>
A középső ujj helyett többet ér a mosoly! – Tovább>>>
Kedvesség, a boszorkányok ellenszere – Tovább>>>
Így szerettem meg Ábelt, a csúnyácska kisfiút – Tovább>>>
December 20. – Ajándék a kapualjban
Sok éve már annak, hogy életemben először kukázó embert láttam a fővárosban. Emlékszem, egy fiatal nő volt, szép arccal, törékeny testtel, közönyös tekintettel. Először nem tudtam, mit csinál, hosszan bámultam, amikor leesett a tantusz, hogy ő bizony „kincset” keres. Elszégyelltem magam, elsomfordáltam onnan – de ettől a látványtól kezdve örökre szokásommá vált, hogy a megmaradt élelmiszereket nem a kukába, hanem tiszta dobozba és táskába, majd a kapualjra erősített drótkosárba helyezem. Ha van otthon, szalvétát és műanyag evőeszközt is mellékelek, és elképzelem, hogy a kis csomagot az a fiatal nő találja meg, aki sok éve a kukában kutatott élelem után. Ma egy adag gluténmentes spagetti, szaloncukor és fél üveg vörösbor került a táskába.
December 21. – 10 mély levegő
Számomra a telefon és a chat a gyors, hatékony, lényegre törő kommunikáció két eszköze – és nem a hosszúra nyúlt, mély csevegések csatornája. Nem tudom az okát, de hosszú távon mindkettő idegesít: türelmetlen leszek, elfárad a karom, idővel nem tudok odafigyelni, és már nagyon letenném a mobilt. A barátaim és a családom rég elfogadta ezt, de még így is van két ember a szűk környezetemben, aki unalmában az én számomat tárcsázza. Ezen a napon sem volt másképp, és bár semmi, de tényleg semmi kedvem nem volt negyven percig a semmiről értekezni, megbeszéltem magammal, hogy ma kiteszek magamért, figyelmemmel örömöt szerzek, és jó hallgatóság leszek. Igaz, ehhez 2 percenként kellett a 10 mély levegő, de tudom, hogy a vonal túloldalán valakinek nagyon jót tett ez a beszélgetés.
December 22. – Tűzoltó Sam
Amikor az ember elhatározza, hogy mindennap tesz valakiért valami jót, vállalása alapjaiban írja át a viselkedését. Erre akkor jöttem rá, amikor barátnőm kisfiára kellett vigyáznom, hogy férjével nyugodtan intézhessék az S .O .S. bevásárlást. A 3 éves Boti és köztem túl mély kötődés eddig nem alakult ki, rövid félórákra találkoztunk csak, amik inkább az anyukájáról és rólam szóltak. A szigorú arcú kisfiú szúrós tekintettel méregetett, néhány pillanatig úgy éreztem, nem nézi ki belőlem, hogy megugrom a feladatot – avagy az ő szórakoztatását –, de egye fene, ad egy esélyt. És ekkor újra bekapcsolt az automatizmus: valami jót akartam tenni, a célszemély pedig ezúttal nem más, mint ez a manó lett. Fejemben hamar összeállt a tökéletes forgatókönyv: ismerkedésképp megnéztünk a mobilomon három részt a Tűzoltó Samből (aki nem tudná, ez az a kedves mese, amelynek hatására minden törpe tűzoltó szeretne lenni), majd kiosztottuk a szerepeket, égő házzá változtattuk a nappalit, hogy tökéletes csapatmunkával eloltsuk a tüzet. Mindent beleadtam a szerepembe, vad forgatókönyvet költöttem, elváltoztattam a hangom, segítségért kiáltottam, fuldokoltam a füsttől, négykézláb toltam a tűzoltóautónak kinevezett dömpert, és a szemem sarkából megállás nélkül Botit kémleltem, hogy élvezi-e a játékot. Igaz, a három óra intenzív játék után kicsit meg akartam halni, de vállalásomat siker koronázta, és elnyertem egy 3 éves kisfiú barátságát.
